Cradelment

Férfi

22 éves

Keresztény ember vagyok, akárcsak családom tagjai és az egész országom is, habár nem érzem, hogy olyan mélyen bele lennék merülve a vallásosságba. Hitetlennek sem mondanám magam, de bigottan hívőnek sem, csak egyszerűen kereszténynek. Emellett nem ítélek el másokat sem isteneiknél fogva, el tudom fogadni, ha másképp vélekednek, mint én.

Estregales hercege és örököse, a Kerekasztal lovagja

Nemesi családból származom, édesapám nem más, mint Estregales királya, Erec, édesanyám pedig az ő felesége, törvényes gyermekük vagyuk. Tizenkét testvér közül én vagyok a lagidősebb, ezáltal apánk trónjának örököse is. Úgy érzem, közel tudhatom magam a családtagjaimhoz, szeretjük egymást, ahogy annak mindig és mindenhol lennie kéne. Felnézek édesapámra, tisztelem őt és követem tanításait, hogy ha az ő ideje lejár, én is legalább olyan jó uralkodó lehessek, mint amilyen ő volt, hacsak nem még jobb. Olykor nem értek egyet döntéseivel, de a véleményemet, hacsak nem kéri ki külön, megtartom magamnak és elfogadom, bármiképpen is ítélkezzen egy ügyben. Édesanyámmal való kapcsolatom különösen szoros. Lehet, hogy ennek köze van ahhoz is, hogy én vagyok az elsőszülött fia, de ez nem is fontos. Könnyen megtaláljuk egymással a közös hangot és szinte mindenben egyetértünk. Amikor csak tudok időt szakítani rá, anyámmal vagyok, szeretek a közelében lenni és vele beszélni, mindig akár órákon át tudunk tárgyalni valamiről. Két legidősebb öcsémmel, Belinanttal és Dodinellel vagyok a legnehezebb helyzetben. A testvéreim, szeretem őket, ahogy a többit is, de velük mégis gyakran keveredek kisebb-nagyobb vitákba. A nézeteltéréseink többnyire nem túl komolyak és hamar túltesszük magunkat rajtuk, de vannak, amik nem mindig sülnek el úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Ritkán, de előfordult már, hogy sokáig nem is szóltunk egymáshoz. Előbb vagy utóbb természetesen túltettük magunkat mindenen, elfelejtjük őket és ugyanúgy állunk egymáshoz, ahogy azelőtt. Persze még "háborús időszakban" is képes lennék bármit megtenni értük. A kedvenceim azonban, akiket mindennél és mindenkinél jobban szeretek, a húgaim. Mindegyikükért egyaránt odáig vagyok, ők azok, akikkel akár zsarolni is lehetne. Bármit megtennék az ő jólétük érdekében. Bármire rá tudnak venni, akár a legnagyobb ostobaságokra is, ha elég sokat könyörögnek érte.

Születésemtől kezdve Estregales királyi udvarában éltem és nevelkedtem, nemesek, lovagok és közemberek között. Már egész kicsi koromban hozzászoktam a nyüzsgéshez, ami nálunk mindennapos és megszokott volt, én pedig különösen nagy mennyiségben részesültem belőle a király első fiaként. Tipegő kisgyerekként utáltam, ha túl sokan ugráltak körbe, zavarodott és rémült lettem tőle, de nem sokkal utána megszoktam a figyelmet és örömmel fogadtam mindet, hiszen semmiféle ártalom nem ért. Azonban igényelni sosem igényeltem, hogy mindig egy komplett gárda legyen mellettem, ha volt, annak is örültem, ha nem, azzal sem volt problémám. Azt viszont nem tudtam elviselni, ha egyedül hagytak. Többnyire vagy a velem egykorúak társaságát kerestem, legyen az nemes vagy sem, vagy a férfiakat figyeltem, miközben a kardvívást, a kézitusát vagy az íjászatot gyakorolták. A velem egykorú fiúkhoz hasonlóan én is minél hamarabb ott szerettem volna lenni közöttük. Persze nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb én is ott fogok kardozni velük, és nem csak botokkal vagy fakarddal, hanem igazi acéllal. A kérdés már csak az volt, hogy mikor, és mint a kölykök általában, én is elég türelmetlen voltam. Pont ezért akadt rá jónéhány példa, hogy elzavartak a szobámba, amikor már nagyon láb alatt voltam és zavartam a felnőtteket. Az egyedüllétet azonban sehogy nem bírtam elviselni, tehát ilyenkor kerestem meg édesanyámat. Ugyanúgy szerettem vele is lenni, mint kint az udvaron, de neki ott voltak az öcséim, majd kicsivel később a húgaim is, hogy vigyázzon rájuk, így a nagyobbakra nem mindig jutott ideje, pláne nem a legnagyobbra. Én ezt megértettem és elfogadtam, de azért kihasználtam azt az időt, amit vele tölthettem.

Az első adandó alkalommal, hogy lehetőségem nyílt rá, fakardot és íjat vettem a kezembe. Estregales legjobbjai tanítottak, noha nem voltam egy egyszerű eset. Gyarkan elkalandoztak a gondolataim és egy csomószor egy szó sem ragadt meg belőle, amit mondtak nekem. A tanulásom így elég hullámzó volt, akadt idő, amikor kiemelkedő teljesítményeim voltak és nagyon gyorsan fejlődtem, de olyan is megesett, hogy hosszú időn át csak szenvedtek velem, mert egyszerűen képtelen voltam bizonyos dolgokat megtanulni. Előbb-utóbb mindent elsajátítottam, jó érzékem volt a kardforgatáshoz, az íjászathoz meg különösen jó, habár a kézitusát soha nem kedveltem igazán. A lovaglás tudományát sajátítottam el először, utána jött örök kedvencem, az íjászat, végül a kettő ötvözete. Sokan mondták, hogy előtte meg kellene tanulnom a karddal is bánni, de én ragaszkodtam a lovasíjászathoz, csakis utána jöhetett szóba, hogy kardot vegyek a kezembe.

Eleinte, tizenéves fejjel elég hebrencs voltam, lobbanékony és megfontolatlan. Bármibe belevetettem magam, ami csak az eszembe jutott és vállaltam is a következményeit. Nem igazán törődtem vele, mekkora ostobaságot követek el, ha elhatároztam, hogy megteszem, akkor meg is tettem. Jó darabig csak sikerélményekkel büszkélkedhettem, de aztán a szerencsém kezdett elmúlni és egyre többször kellett elviselnem a kudarcot, ami persze nem volt egyszerű. Makacs és hiú kölyök voltam, aki mindent, ami ellene történt, megalázásnak vélt. Szinte egyik napról a másikra kezdtem felhagyni ezekkel a hirtelen dolgokkal és próbáltam meggondoltabban viselkedni, bölcsebb lenni, mint addig voltam, akár még bölcsebb is, mint apám, bár tisztában voltam vele, hogy ahhoz még jó pár év tudásnak kell a fejembe tömörülnie. Azóta más lettem, mintha kicseréltek volna, sokkal nyugodtabb vagyok mostanában. Talán kinőttem a gyerekek ostobaságából.

Négy éve ismertem meg egy Athdara nevű lányt, aki apám egyik közepes rangú nemes barátjának a lánya volt.

Sok időt szoktam a fővároson kívül tölteni. Előszeretettel lovagolok ki olyan területekre, ahol még nem nagyon költöztek be az emberek, a kissé lakatlanabb helyekre. Természetesen vagy teljesen egyedül, vagy a legjobb barátommal, Athdara-val. Nem szeretem a nagy társaságokat, pedig a legtöbb emberrel jóban vagyok. Engem nem igazán tudnak mások utálni, szerintük csendes, kedves és tiszteletteljes vagyok, ez pedig többnyire elég, hogy legalább egy kicsit kedveljenek. Viszont nem sokan vannak, akiket úgy igazán közeli barátaimnak tekintenék. Egyedül Athdara van, akivel meg állandóan piszkálódunk, de ennek ellenére tényleg nagyon szoros barátság fűz hozzá. A karneválokra is mindig együtt megyünk és többnyire együtt is vagyunk végig. Nem igazán lehet minket elválasztani egymástól.

Számomra a családom az első és legfontosabb. Amikor nem az erdőket járom vagy a városban sétálok, a testvéreimmel vagyok, pontosabban főleg a húgaimmal. Ők azok, akik a leginkább igényelik a figyelmemet és nagyon is szeretek velük lenni. Örömmel játszom velük, szerencsére nem néznek a játékbabájuknak és közönség előtt sem csinálnak semmi rossz néven vehetőt. Csak egy-kettő közülük, de azokkal sincsen nagyobb probléma. Utánuk mindig édesanyám jön, ő az, akivel még sok időt szoktam eltölteni.

Toleráns embernek tartom magam, megfontoltnak és hidegvérűnek. Kölyökkoromban ezeknek pont az ellenkezői voltak rám igazak, de mostanában sokat változtam. Nem lehet olyan könnyen kihozni a sodromból, sőt, szinte sehogyan. Ha valaki inzultálni próbálna vagy a családomat sértegetni, amik eleve gyenge pontjaim, csak mosolyognék és megráznám a fejem. Megtanultam, hogy az ilyenekre nincsen semmi értelme időt fecsérelni, nem hogy még energiát is fektetni beléjük. Ha látják, hogy nincs rám hatással, úgyis abbahagyják, ha meg mégsem, hát úgy legyen. Nekik talán jobb lesz tőle, nekem viszont nem lesz rosszabb. Ez már talán pozitívnak is tekinthető. Ugyanígy átgondolom azokat a dolgokat, amiket éppen tenni készülök. Régen mindig elhamarkodott döntéseket hoztam és belevetettem magam olyan dolgokba is, amiknek a közelébe sem lett volna szabad mennem. Ezt foghatnám arra, hogy egy tizenéves takony mindig ilyen, de nem vagyok benne biztos, hogy igazam lenne. Mindenesetre most már eszembe sem jut, hogy valamit anélkül tegyek meg, hogy át nem gondolnám, mit csinálok.

Nem akarok király lenni. Úgy érzem, nem állok rá készen, hogy átvegyem apám helyét a trónon, és őszintén megmondom, nem is szeretném. Lehet, hogy később meg fog változni a véleményem, de egyelőre semmiképpen nem szeretnék uralkodni. Túlságosan sok kötöttséggel és nehézséggel jár, én pedig jobban szeretem az egyszerű és szabad életet, ahol nem kell minden nap a jó és rossz döntés közti különbségen törni a fejem. Nem hiszem, hogy sokat aludnék az éjjel utána, egész biztosan végig ezen törném utána a fejemet és nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy valamit elrontottam. Egyelőre ott tartok, hogy legszívesebben lemondanék a trónról és átadnám a születési előjogaimat valamelyik öcsémnek. Ez persze semmiképpen nem fog megtörténni, annál sokkal épeszűbb vagyok, hogy ilyet tegyek. Nem tartom magam jó emberismerőnek, de a fivéreimről mind tudom, hogy nem lennének jó uralkodók. Ennyire nem vagyok önző, hogy feladjam egész Estregales jövőjét pusztán azért, hogy én szabadon járkálhassak és azt csináljak, amihez csak kedvem van.

Az átlagosnál valamivel magasabb vagyok, de nem túl feltűnően. Fiatalságomnak köszönhetően erőm teljében vagyok és a rengeteg kardforgatással töltött idő is segített alakítani magamon. De egy lovagnál ez el is várt. Hajam világosbarna, kissé talán szőkés és jobban szeretem röviden hordani, gyakran járok borbélyhoz. Élénkzöld, kifejező szemeim vannak, amiken keresztül mindenki a lelkembe láthat, még akkor is, ha azt nem akarom. Nem nehéz így kitalálni, hogy mire gondolok. Jobban szeretem a könnyebb lovagi öltözéket, mint a nehéz, súlyos páncélzatot, azok mindig hátráltatnak, nem tudok olyan könnyedén mozogni bennük.

Jensen Ackles

Elfogadva!