Aalle

Férfi

44 éves

Egyetlen istenem a Lóisten, másban nem hiszek. Elzárkózom minden más vallástól.

Sussex, a két szász ország egyikének törzsfője.

Ceardig törzsfő másodszülött törvényes fia vagyok. Anyám nem sokkal a születésem után meghalt, hamar elvitte a láz. Nem maradtak róla emlékeim, hiánya nem hagyott bennem fájó űrt. A család tág fogalom az én népemben, a fiúk együtt élnek, együtt tanulnak és nem számít, hogy az ember fia kit kedvel és kit nem. Olyan ez, mintha mind fivér lenne, ki együtt készül a harcossá válásra.
Atyám rettegett hadvezér volt a maga idejében, mindenki félte a nevét, és ahol csak megjelent, a rettegés gyakorta erőt vett az ellenfélen. Nem riadt vissza semmitől, büszkén vezette a szászokat a csatatérre. Terjeszkedni akart, újabb földeket szerezni a népének, azonban nem látta be, hogy pusztán a sussexi haderővel ez nem lesz lehetséges. Így ugyan sikeres harcokat folytatott, de jelentősebb sikereket nem ért el, hiszen ennyi katonával sosem juthatott túl messzire. Attól viszont elzárkózott, hogy kapcsolatot kössön kenti testvéreinkkel.
Halála gyorsan és váratlanul jött. Egy szokásos portya során komoly sebet szerzett, mely elfertőződött, mire visszaértek lovasaival Sussexbe. A gyógyítók mindent megtettek, amit tudtak és sámánunk is áldozott a Lóistennek, hogy megmentse a törzsfőt, de nem gyógyult a fekélyes seb. Bátyám ezt a pillanatot választotta arra, hogy elvágja a torkát, ezzel kikényszerítve a törzsfőválasztást.
Kilenc édestestvérem volt, közülük négy fiú és öt leány. A többi hármat valamilyen betegség vagy baleset vitte el, mostanra talán az arcukra sem emlékszem. Nem fontos, mifelénk azt tanítják, hogy a haláltól nem kell félni.
Tizenhét esztendősen érdemeltem ki a törzsfői címet. Az évek során négy gyermekem született három feleségtől, ezen túl több törvénytelen gyermeket is nemzettem, kiket ugyanúgy fiaimként és leányaimként kezelek, mint a többi négyet. Ha a Lóisten úgy akarja és elszólít az élők sorából, valamelyik fiam veszi majd át a helyemet, mint egykoron én apámét.

Apám másodszülött fiaként jöttem a világra, Ceardig törzsfő – második ezen a néven – gyermekeként nagy reménységekkel és elvárásokkal a szász nép szemében. Gyermekkorom úgy telt, mint bármely más ifjúnak törzsemben, nem részesültem kivételes bánásmódban származásom jogán. Együtt harcoltam, együtt tanultam, együtt ettem és együtt aludtam társaimmal, ugyanazok a tapasztalt férfiak okítottak, mint őket. Többféle harcmodort elsajátítottam az évek során, amelyek később mind hasznomra váltak. Azonban mindig is a bárd forgott legtermészetesebben a kezemben, atyám nagy büszkeségére. Ő maga is hatalmas testi erejéről és háríthatatlan csapásairól várt híressé a maga idejében, én pedig követtem e hagyományt. Elsajátítottam a gyalogos és a lóhátról történő harc csínját-bínját, első csataménemet tizenkét évesen érdemeltem ki. Magamnak törtem be az állatot, hosszú évekig volt hű társam véráztatta csatamezőn és békeidőkben egyaránt. Apám és a többi tisztelendő szász férfi mellett elleshettem a különféle hadi taktikákat, s ellenségeink, a keresztény kutyák nehézlovas harcmodorából is ízelítőt nyertem.
Ceardig törzsfő hamar eltávozott közülünk, nemcsak egy édesapát, hanem egyben egy uralkodót veszítettem el azon a napon, mikor súlyos sebet szerzett egy csatában. Testét máglyán égettük el, hamvait a Lóistennek ajánlva. A halotti tort a szokásos módon ültük meg. A törzs előkelői és legalja együtt étkeztek, mely hagyomány tán különös lehet azoknak, kik a keresztény egyház által megszabott nevetséges társadalmi szakadékok szerint élnek. Mégis ki szabja meg, kivel és mit étkezzek a szegény és a gazdag, és minek utána ezt senki sem mondhatja meg, mi tarthatná vissza őket attól, hogy együtt fogyasszák el szegényes étküket? Mi jogosítja fel a keresztény patkányokat, hogy valaki fejére koronát tegyenek, hájas fara alá pedig aranyozott trónust, míg másokat éhezésbe és mocsokba taszítsanak? Minálunk nem ez járja, így mindenki együtt falatozhatott a törzsfő búcsúztatóján. Nem ám holmi vadragut, drága bort, halakat és különleges gyümölcsöket, mint a keresztény főurak, szász férfi ilyet nem eszik. A mészárosok kecskét vágtak, a szerencsésebbeknek birka vagy tyúk is jutott, de ki későn ért oda, annak már csak a szokásos patkányból vagy más kisebb rágcsálóból készült nyárs járt. A szász nemzetnek nincs elegendő vagyona ahhoz, hogy elegendő élelemmel lássa el embereit. Mifelénk ha a szegény éhezik, akkor az uralkodó is patkányhúson él, mert akkor józanparaszti ésszel is kitalálható, hogy nincs mit enni. De ha a portyák és a terjeszkedés sikeres és a Lóisten is kegyes a parasztokhoz, akkor van mivel betömni az éhes szájakat. Ez már csak így működik a tisztességes népeknél.
A halotti tor után – ekkor tizenhét esztendős voltam, törzsem köztiszteletben álló férfiúja – azonnal kezdetét vette a rituális törzsfő választás.
Ló-és marhabőrből készült dobokon ütötték a küzdelemre buzdító ritmust, miközben vérből, sárbólés növényekből készült festékkel mázoltam össze az arcomat és a testem fedetlen részeit – nem védhettük magunkat páncéllal, hisz az a gyengék mentsvára a harcban. A mellkasomat szabályos rendben csíkok szabdalták, mintha vadállatok körme tépte volna szét. A karomat kék és barna mintázat díszítette, melyeket a sámánunk festett rám, a Lóisten oltalmát és erejét kérve. Az arcomat a kézzel is kitapintható csontok mentén fehér vonalak tarkították, kiterített koponyát ábrázolva.
Kezembe vettem súlyos csatabárdomat, mit első túlélt háborúm után érdemeltem ki, s melyet fővárosunk legnemesebb kovácsa készített. Készen álltam a küzdelemre, mely testvéreim ellen vívatott a törzsfői címért. Tizenhárman voltunk, öt törvényes és nyolc törvénytelen fiú utód, ezen kívül számtalan leánygyermek, de ők nem voltak érdemesek az uralkodásra. Tizenkét testvért kellett porba tipornom, ha dicsőséget akartam szerezni magamnak.
Az izmoktól dagadó, festett testű, csilingelő fémékszerekkel teleaggatott dobos az érdes, kavicsos homokkal fedett küzdőtér közepére lépet. Ahogy megállt a körben, a dobszó is hirtelenjében elhalt, mint az emberi hang, mikor átvágják a torkot. Magasba emelte vastag karjait és öblös hangon felordított:
- Kezdődjék a harc!
A tizenhárom fivér egyszerre esett egymásnak, kardpengék és bárdok csapódtak egymásnak, fémes sikolyuk szinte túlharsogta a csatakiáltásokat és a biztatást. Patakokban folyt a vér és a veríték, édes-és féltestvérek zuhantak a földre sebesülten, vagy talán holtan. A meleg, karmazsinvörös vér végigcsorgott a karjaimon, kirajzolta az izmaimat, ahogy a magasba emeltem fegyveremet és bátyám hátába állítottam. Összecsuklott, mint a felakasztott ember, mikor a hóhér elvágja a kötelet.
Másutt, a gyökereiktől távolodó szász országokban elítélik a hagyományt, miszerint a törvénytelen fiúk is harcba szállhatnak. De kérdem én, bennük miként lenne kevesebb apjuk királyi véréből, mint a hitvessel nemzet gyermekben? Eképpen ők is jogosak arra, hogy kivívják dicsőségüket.
Ha a törzsfő meggyengül korából vagy sebesülésből adódóan, fiai népükért vállalt felelősségük jogán meggyilkolhatják apjukat. Ez történt erős, nagy tiszteletnek örvendő atyámmal is, mikor egy éjjelen bátyám átmetszette a torkát egy frissen megfent késsel. Nem tudhatta, hogy a hatalomért folyó párbajból vesztesként és holtan fog majd kikerülni, mi több, az én kezem által.
Fiatalon érdemeltem ki a törzsfői címet, de hamar bebizonyítottam rátermettségemet. Kapcsolatot kezdeményeztem kenti testvéreinkkel, ugyan ezt csak pár évvel ezelőtt pecsételtük meg, mikor is elsőszülött leányokat, Ladwyst feleségül adtam az ifjú Octa törzsfőhöz. Seregeink egyesültek, haderőnk megkétszereződött.
Váratlan portyákat szerveztem és szervezek, kiszámíthatatlanul megválasztva mind időt, mind várost. Ezzel folyamatos rettegésben tartjuk a kitalált, bosszúálló istenükhöz fohászkodó keresztényeket.
Jelenleg a negyedik feleségemet vettem magamhoz, kitől fiatal kora ellenére sok, egészséges fiú utódot remélek. Ezidáig három törvényes fiúgyermeket nemzettem, de ez igencsak csekély és félek, nem lesz elegendő a jövőben. Mindegyik fiamat harcosnak nevelem és csak másodsorban uralkodónak. Hisz lényegében az uralkodó is csak egy dicső harcos népéből, ki felmenőit és tudását számba véve érdemelte ki a törzsfő nevet. Egy uralkodó kezébe nem jogar, fejére nem korona kell, alá pedig nem díszes trónt kell tenni. Kezébe vegyen pallost, fejébe húzzon harci sisakot, maga alá pedig nyergelje a legtüzesebb csatamént.

Más királyok tán kényelmes palotáikban időznek, gyáván elbújva a természet és népük elől. Még egy jelentéktelen nyúl sem lapul reszketve odúja mélyére, ha összetalálkozik egy viharral. Mégis hogy nevezheti magát feljebbvalónak népénél az, ki pompában él, hatalmas, ragyogó várakban, míg alattvalói nyomorognak? Az ilyen ember nem uralkodó, hanem dölyfös, piperkőc senkiházi. Igen, talán barbárnak találnak ezen urak, hisz én nem félek népem közé olvadni, fából emelt viskóban vagy sátorban aludni, fejemet a sáros földre hajtani. Nem félek a zuhogó esőben gyalogolni, leszállva lovam hátáról, hogy kíméljem e hűséges állatot a csata előtt. Nem félek puszta kézzel dolgozni, majd munkám gyümölcsét learatni, nem pedig másét felélni, amiként a lusta főurak teszik. Nem félek semmitől, életem a sors és a Lóisten markában van, és amennyiben ők halált szánnak nekem, hát büszkén távozok az élők sorából. Egy férfi küzdjön a dicsőségért és népéért, ne saját nyomorult életéért, mert az csak síró kisfiú, ki ilyeneken töri gyermeteg fejét.
Más királyok önkényes háborúkat indítanak, csatároznak földekért, sérelmekért, hatalomért, de sosem másokért, csakis magukért. Hadba vonultatják embereiket, kik vakon követik az uralkodót, és maguk sem sejtik, hogy a harc nem az ő jólétüket szolgálja. A népemért küzdök, értük indítok újabb és újabb portyákat, hogy biztosítsam bizonytalan megélhetésüket. Nem vágyom hatalmas földbirtokokra, mik csak az enyéim, ámbár sosem teszem rájuk a lábamat. Termőföldeket akarok, élelmet, kikötőt, folyókat, hegyeket. Olyan királyságot akarok, ahol a szász nép nem patkányhúson él és nem pusztulnak bele a sehány éves kisgyerekek a saját mocskukba vagy az éhségbe. A szász nép fia vagyok és büszkén hirdetem származásom, tudom, hogy méltán rettegik a nevünket a keresztény kutyák. Talán azt hiszik, hogy kiűzhetnek minket rendezett harcmodorukkal, drága fegyvereikkel és tökéletesre tenyésztett lovaikkal, de tévednek.
Más királyok drága, díszes páncélokba bújnak és feldíszített csataméneken parádéznak. A páncél lelassítja a harcost, a felesleges cicomától pedig se erősebb, se szerencsésebb sem lett még senki. Egy igazi harcos úgy öltözik, hogy védje magát, de gyors maradjon, és csupán népe megkülönböztető jeleit viselje magán ezen kívül. A jó csataló szívós, mokány, de mégis szélsebes és nem ijed meg semmitől. Tenyészthetnek páratlan szépségű vagy gyorsaságú lovakat, míg nem tudják, mi teszi az állatot igazi csatalóvá és társsá. Minálunk, szász hagyományok szerint a halott mellé a lovát is temetik. Az ostoba keresztények képesek megenni őket. Tán az ő istenük nem tiltja, hogy megegyék azt, mi szolgálja őket és keresztül viszi az úri farukat a birodalmon?
Más királyok képmutatón kereszténynek vallják magukat, álnok mosollyal templomokat emelnek és alamizsnát osztanak a jó hírük érdekében. Milyen isten az, mi csak hatalmas templomokban, cölibátust fogadott papok mellett imádható? Milyen ember az, ki gondolkodás nélkül felrúgja vallása tanait és épp annak ellenkezőjét cselekszi? Nem hiszek a keresztényeknek, nem hiszek a papjaikban, nem hiszek a gazdag uraikban, sem a szegény pórnépnek.
Mások királyok, én törzsfő vagyok. Aalle törzsfő, első ezen a néven.

Az én népemben az a dicsőség, ha egy férfi minél nagyobbra nő, minél erősseb kiállású és minél hosszabb szakállat növeszt. Mi nem borotválkozunk római módra, nem akarunk reszkető kisfiúknak tűnni. Ha valaki csatát veszt vagy megfutamodik, az szégyenszemre levágja a szakállát. Mióta törzsfő lettem, egyszer sem kellett ily módon megalázkodnom.
Nem különbözök semmiben népem férfiúitól, nem öltözöm másképp, mint ők. Ruhám ugyanolyan anyagból készül, harci öltözetem ugyanígy. Nem vesztegetek időt a felesleges szépítkezésre, az a nők dolga. No, nem mintha a jó feleség ebben nyilatkozna meg.
Régi harcaim során kishíján elveszítettem a bal szemem egy mély kardvágás miatt. A heget a mai napig büszkén viselem, a Lóistennek hála a látásom ép maradt. Jó harcos nem tér vissza a csatából sebesülés nélkül. Ha igen, akkor nem küzdött eléggé.

-

Elfogadva!