Braenhyn

Férfi

32 éves

Manapság az a módi, ha az ember keresztény. Nem sok értelmét látom ennek a vallás mizériának, nem tudok a papok és papnők képzelt bálványaiban hinni. Szóval hitetlen vagyok, de minden alkalmat megragadok nem létező keresztény nézeteim hangoztatására. Mókás.

Estregales legnagyobb bordélyházának tulajdonosa

Mindig is gyűlöltem a finomkodást, így most sem fogok kertelni. Nem fogok megszépíteni semmit, ahogy azt a birkanyájnak bégetik el a szentfazekak és a „nemesvérűek”. A születésem egy véletlen baleset volt, ahogy a legtöbb gyereké is az. Senki sem akart, én mégis megérkeztem mindenki hatalmas bosszúságára. Strangore-ban, kedves kis szülőföldemen világra jönni alapvetően nem egy leányálom, hiszen ha az ember nem figyel eléggé igen hamar megkéselik, meggyilkolják, kirabolják, felkoncolják és megerőszakolják, majd jobb esetben otthagyják és nem lesz belőle akasztófavirág. Sajnos vagy épp nem sajnos az én esetem ennél valamivel bonyolultabb volt, hiszen az anyám félrelépett egy marhatenyésztővel a falunkból, amiből is megfogantam én. Természetesen miután kiderült az „Isten ellen való vétek” – mindjárt keresztet is vetek – , anyám egy kiadós verés boldog gazdájaként várta, hogy megszülessek én, az ő egyetlen kis fattya. Záros időben belül odalökött az apámnak és házsártos feleségének, illetve az ő taknyos, girhes kölykeiknek. Itt nevelkedtem életem első tíz évében, már amennyire a földeken való munkát és a koszos padlón való didergést annak lehet nevezni.
A családunk sosem élt túl nagy lábon, örültünk, ha megvolt a napi betevő falatunk és nem haltunk éhen. Utólag belegondolva felettébb csodálkozom azon, hogyan éltem túl azokat a mostoha éveket, mikor utoljára lökték elém a mosléknak is pocsék vacsora maradékát, hogy azért mégse fogyjak el. Nos igen, be kell vallanom, nem én voltam a kedvenc gyerek odahaza, talán csak azért nem tettek ki az utcára, mert kellett a dolgos kéz, noha elég nyeszlett kis kölyök voltam akkoriban.
Tíz éves koromban aztán rá kellett döbbenniük, hogy eggyel kevesebb éhes száj kifizetődőbb eggyel több dolgozó gyereknél, így hamarosan el kellett búcsúznom Strangore eldugott kis falucskájától. Egy kereskedő mellé adtak inasnak, és bár ők ezt nem tudták, de ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna tőlük. Innentől kezdve lehettem bármi, nemcsak az az utolsó kis parasztfiú Strangore-ból, aki még a kaszát sem bírja el rendesen. És itt kezdődött az én igazi történetem.

Strangore. Talán mindenfajta túlzás nélkül állíthatom, hogy gyermekéveim teltek a legnagyobb mocsokban és nélkülözésben. Szinte még mindig fel tudom idézni a marhák és a moslék gyomorforgató szagát, ami örökösen belengte azt a düledező viskót, mit otthonomnak kellett neveznem. A betevő falat nem volt magától értetődő, keménymunka előzte meg azt a pár kanál ízetlen, zavaros levest, amit esténként gyorsan magamba lapátoltam, nehogy azt is elegyék előlem. Hamarabb megtanultam, milyen egy jó tenyészmarha, mint hogy járni kezdtem volna. Sokan azt gondolják, az állattenyésztésből jól meg lehet élni, veszel pár jószágot és már tejelnek is, hamar meggazdagszol belőlük. Az igazság az, hogy örülhetsz, ha nem döglesz éhen, miközben azoknak a büdös dögöknek tömöd a hasát. Mert nehéz lenne elfelejteni, hogy az állatok hamarabb ettek, mint a féltestvéreim és én. Mi nem voltunk fontosak, legfeljebb rabszolgának lehetett volna eladni minket, de mégis kinek kellett volna egy csapat nyeszlett, csontos kölyök?
Rabszolgaként senkinek. Inasként annál inkább. Tíz esztendősen kihajítottak otthonról, egy jómódú kereskedő mellé adtak inasként. Lachlan mester – tanítóm és második apám – maga mellé vett és a vásár végeztével útnak indultunk, hogy bejárjuk a birodalmat.
Essex. Kisgyermekként nem is álmodhattam arról, hogy a vásárokban a bámészkodáson és a marhák őrzésén kívül majd egyszer mást is tehetek. El sem tudtam képzelni, milyen elmerülni a színes sátrak és roskadásig telepakolt kocsik tengerében, nem tudni, merre nézz és mire csodálkozz rá először. Bizton állíthatom, sosem kápráztatott el azelőtt semmi sem oly nagyon, mint amikor először megpillantottam Essex gazdag fővárosát. Számomra mesebelinek tűnt ez a fényűzés, mi Strangore-ban még talán a király udvarában sem volt jellemző. Nem bírtam betelni a látvánnyal, így tán nem is csoda, hogy figyelmem többször elterelődött bölcs mesterem tanításairól. Fejébe vette, hogy megtanít az írás, olvasás és számolás alapjaira, hisz a jó kereskedő legyen művelt és tudja számon tartani a portékáit. Be kell vallanom, akkoriban nem értettem, miért kéne tanulnom és miért leszek több a megszerzett tudás által. Gyermek voltam, abban a korban, mikor minden fiú játékról és harcossá válásról álmodozott.
Hosszú idő volt, míg tényleg megtanultam írni, olvasni és magabiztosan számolni. Ám ezek után még nagyobb segítségére lehettem mesteremnek, a későbbiek során pedig szintén hasznomra vált a megszerzett tudás.
Benoye. Az élet olykor igazságtalanul osztja az emberi sorsokat. Van, akinek felviszi a dolgát és van, akit a mocsokba taszít. Olykor lehet ingázni a sorsok között, ahogy azt én magam is tettem, de ritka az ilyesmi. Sokan a vallásban keresik a magyarázatot nyomorult életükre, a nyakukba akasztott rabigát isteni próbatételnek tekintik, mielőtt megüdvözülnének. Áltatják magukat. Nem hiszek abban, hogy majd angyalok visznek az égbe csupán azért, mert nem dorbézoltam, nem kurváztam, szerettem felebarátaimat és alamizsnát osztottam a szegényeknek. Én a földi boldogságban hiszek, abban, hogy ezt a pár évet kell élvezni, mely adatott nekünk. Miért várnék valami kétes mennyei boldogságra, ha életem során öntudatlanságig ihatom magam, annyi nővel bujálkodhatok, amennyivel akarok és még a pénz is felvet? Prédikálhatnak a papok bármit, halálom után a földben fogok megrohadni, épp mint mindenki más. Ha pedig nem nekem lesz igazam… Hát pokolra jutok, egye fene!
Így az sem érintett meg, mikor tizenöt esztendősen, Benoye-ban kellett szembesülnöm a rabszolgatartás kegyetlenségével. A szemem láttára hajtották végig korbáccsal az utcán a nyomorultakat, akik már alig álltak a lábukon a kimerültségtől. Nem sajnáltam a vérző, csontsovány szolgákat, a magam önző tizenöt éves fejével csak szánalmat éreztem irántuk. Esendőek voltak, gyengék és kiszolgáltatottak, minden olyan tulajdonságot ötvöztek magukban, amit megvetettem. A lovaikon ülő hajcsárokra emeltem a tekintetem. Igen, ők már valakik.
Az egyik nyomorult az orrom előtt zuhant a földre, köhögött, amibe belerázkódott az egész teste, szinte hallottam csontjai siránkozó zörgését. Ráordítottak, de nem kelt fel. Újból. Aztán még egyszer. És mikor negyedszerre sem állt fel, az egyik lovas beleállított egy lándzsát a férfi törött bordáktól nyomorodott mellkasába.
Mondhatnám, hogy mély nyomott hagyott bennem az eset, de jó keresztény mesterem is megmondta: hazudni bűn. Kétségkívül emlékezetes eset maradt számomra ez a kegyetlen kivégzés. Megértettem, hogy aki fent van, szabadon rendelkezhet mások élete felett. Aki pedig lent, az még a sajátjáról sem dönthet szabadon. Büntetlenül megölhetik, megkínozhatják és megalázhatják. És én az akartam lenni, aki mindezt megteheti, nem pedig az, kivel megteszik.
Eastland. Gondtalan éveim Lachlan mester életével együtt szálltak el. Váratlanul ért gyámom betegsége és gyors, fájdalmas halála. Az évek során atyámként kezdtem tekinteni az idős kereskedőre, aki otthont, szakmát és ételt adott számomra, mikor senki más nem segített volna. Azt akarta, vigyem tovább, mit elkezdett és mibe hosszú éveket ölt bele, ez volt utolsó kívánsága. Talán ő maga is tisztában volt vele, hogy ez nem így lesz. Az ő meghazudtolhatatlan istene nem áldott meg türelemmel és szerénységgel, ellenben becsvággyal annál inkább. Nem értem be azzal a biztos, de középszerű élettel, amit ez a mesterség biztosíthatott volna számomra – kemény munka árán. Meglepő módon paraszti származásom ellenére nem szorult belém túl sok munkakedv, ellenben a pénzt mindennél jobban kedveltem. Költeni, szórni, a zsebemben tudni. Fiatal voltam, alig tizenhét esztendős, falni akartam az életet, minél nagyobb hévvel.
Egy ideig kitartott a pénz, ami előző útjainkból maradt rám. Ám mire Eastlandbe értem, már alig tudhattam magaménak annyit, amennyiből szállást keríthettem magamnak. Tudtam, hogy gyorsan ki kell ötölnöm valamit, amennyiben nem akarok szűkös időn belül éhen pusztulni. Hiába jártam sok helyen, tanultam sok mindent, igazán csak a borhoz, a nőkhöz és a mulatozáshoz értettem. És még valamihez, ami mindig is nagy hasznomra vált: a hazudozáshoz.
Magam is rácsodálkozom, hogyan sikerült akkor vagyonhoz jutnom egy módos, naiv leányon keresztül. A nőket könnyű átverni, pár kedves szóért neked adják szívüket, lelküket – testüket - , és nem utolsó sorban azt a rengeteg ékszert és ingóságot, amit a tokás apjuk felhalmozott a csillogó-villogó otthonukban. Nem egészen nekem adta, inkább elvettem. Igazán nem emelhet panaszt az az ostoba tyúk, sok mindent kapott cserébe. És honnan tudtam, hogy nem fognak felkötni tolvajlásért? Egyszerű a válasz. Mégis ki ismerné be, mekkora szégyenfolt esett ártatlansága hófehér vásznán?
Egy szó mint száz, gazdagabban távoztam Eastlandből az éj leple alatt, mint eddig bárhonnan.
Estregales. Mire későbbi otthonomba, Estregalesbe értem, már tudtam mit fogok tenni. A férfiak minden fogadóban, ahol csak megszálltam, egyetlen dologról tudtak órákat társalogni mindenfajta vita vagy ölre menés nélkül: a nőkről. Egymást túlharsogva mesélték bordélybeli kalandjaikat, hogy kikkel és hogyan kerültek közelebbi kapcsolatba, hány fattyuk van vagy épp hány törvényes kölykük asszonyaiktól. Sokat törtem a fejem azon, vajon mennyi bevételt jelenthet egy kisebb bordély, hát még egy nagyobb. És vajon mibe kerülhet belekezdeni egy ilyen tervbe? Estregalesbe való érkeztemkor még mindig bőven volt mit elszórnom a lopott értékekből. Nem tudhattam, mennyire lesz sikeres eltervezett vállalkozásom a fővárosban, de nem késlekedhettem sokáig. Nem tarthatott ki örökké törvénytelen úton szerzett vagyonom.
Néhány lánnyal kezdődött. Fiatalok voltak és gyönyörűek, de elsősorban elhagyatottak, olyanok, kiknek nem volt hova menniük. Kihasználtam gyengeségeiket és meggyőztem őket, hogy nincs számukra más kiút a nyomorból. Ők eladták a testüket, én pedig a lelkemet, ha nagyon érzékletesen és keresztényien szeretnék fogalmazni. Eleinte csak szállást és ételt biztosítottam nekik a pénzért cserébe, amit ők hoztak nekem. Elfuthattak volna, de nem tették, tisztában voltak vele, hogy egyedüli nőként veszélyes lett volna ezt a szakmát űzni. Ők dolgoztak, én behajtottam a kiéhezett férfiakon a pénzt és ügyeltem a lányok testi épségére. Egyszerű és nagyszerű szolgáltatás volt ez így.
Hamarosan egyre több pénz folyt be, sikerült jól eladnom a lányokat. Hamarosan már nem utcákon és karneválokon kerítettünk kuncsaftokat, hanem sikerült egy saját helyet vásárolnunk. A lányoknak volt állandó fedél a fejük felett, élhetőbbek lettek a körülmények. Kereskedőinasként töltött éveim során megtanultam, hogyan adjam el a portékámat, hogyan győzzem meg a balga embereket, hogy az enyém jobb, mint a másé. Ezt a tudományt frissen nyílt bordélyházam esetében is sikerült felhasználnom.
Öt kínkeserves, nehézségekkel szabdalt év után abban a kivételes helyzetben találtam magam, hogy a bordélyházam a többi fölé emelkedett. Egyre több lány szegődött hozzám, gyerekeket löktek hozzám elszegényedett szüleik, egyszóval a portékám gyarapodott, ezzel együtt a vevők is. Megtanultam, hogy a vásárlónak mindig igaza van és az igényeit mindig ki kell elégíteni. Nem létezik lehetetlen. Amit kérnek, azt meg kell szerezni. Ezzel a felfogással sikerült konkurenseim fölé emelkednem és a mai napig kézben tartanom Estregales legforgalmasabb bordélyházát.

Strangore-i fattyúnak születtem. Estregales-i úrként fogok meghalni.

A végletek embere vagyok, hangulatom másodpercek alatt csap át egyikből a másikba, legtöbbször minden különösebb ok nélkül. Hol így kelek fel, hol úgy, és szinte lehetetlen eldönteni, aznap épp milyen hangulatban találnak az emberek. Én magam sem tudhatom előre, a kiszámítható emberek unalmasak. Ha jókedvűen ébredek, az többnyire a környezetemben élőkre nézve jó. Elnézőbb vagyok velük, mint máskor, talán megkockáztathatom azt is, hogy megértőbb. Előfordulhat, hogy kapható vagyok egy mély, lelkileg kitárulkozó társalgásra is, de azért ne nagyon éld bele magad. Ehhez előtte kell más is, ráadásul nem sokáig marad titokban, amit hatalmas érzékenységedben kikotyogtál nekem. Nem tudom említettem-e már, de imádok minden létező pletykát. Szóljon akár a szomszédasszonyról, akár a nagykirályról, mindenről tudni akarok. A tudás minden formája hatalom, a hatalom pedig felemel. A nagy kérdés, hogy meg tudod-e tartani, amit egyszer megszereztél magadnak. Ez a baj a királyok többségével, születésük jogán isteni hatalommal ruházzák fel őket, pedig valójában egy marhacsordát sem tudnának irányítani, nemhogy az alattvalóikat. Szerintem én remek király lennék, imádnának az emberek. Az arany pedig mindig is jól állt, bizonyára a korona is remekül mutatna a fejemen.
Ha bal lábbal kelek fel, jobb nem az utamba kerülni. Aki egy kicsit is ismer, az mind tudja, a türelem nem tartozik rengeteg erényem közé. Keresztény közegben nőttem fel, ahol megpróbálták a fejembe verni, hogy a vallás milyen jellemvonásokat kíván meg a hívőktől, de úgy vélem, ez egy halva született ötlet volt. Nem vagyok mértékletes, nem szeretem felebarátaimat, de még csak álszent módon sem segítem őket. Nem érdekel mások nyomorult élete, hacsak nem áll érdekemben foglalkozni vele. Mindenki előtt ott áll a lehetőség, hogy tegyen valamit magáért, aki pedig nem kap az alkalmon, az magára vessen. Persze nem lehet mindenki olyan szerencsés és eltökélt, mint én, keveseknek adatik meg az, ami nekem.
Ha nem csinálnám ilyen megingathatatlanul, amit teszek, nem lennék ilyen sikeres. Napjaim minden percét bordélyházam igazgatása tölti ki, igaz, valamilyen érthetetlen okból sokan henyélésnek gondolják a munkámat. Pedig valójában rengeteg dolgom van szerény kis lakomban a dorbézoláson és a bujálkodáson kívül – az már csak a jól megérdemelt pihenés és szórakozás. Rend a lelke mindennek, így nem hagyhatom, hogy a dolgok kilépjenek megszokott medrükből és a nálam dolgozó lányok elrontsanak valamit. A munka szent, őket pedig nem azért tartom ilyen jó körülmények között, hogy lázadozzanak és a hasukat süttessék. Ha valamelyikük nem végzi el, amit el kell, az komoly fenyítésre számíthat. A biztonságukat is biztosítanom kell, ez pedig egyedüli férfiként nem egyszerű egy ekkora bordélyban, ahol egyszerre nem egy kuncsaft megfordul. Olykor a pénz behajtása sem egyszerű, akadnak, akik fizetés nélkül szeretnének távozni. Senkinek nem ajánlom.
A legalsóbb rétegektől kezdve a főurakig mindenki megfordult már piroslámpás házamban, olyan titkok tudójává téve ezáltal, amelyeket rajtam kívül senki sem ismer. Tudok a legrejtettebb vágyaikról, szokásaikról, amikkel talán még ők maguk sincsenek tisztában. Én pedig csak nyájas mosollyal átadom nekik, amit kérnek, mert mindig a kuncsaft a legfontosabb, de ha egyszer úgy hozza a sors, bűntudat nélkül fordítom ellenük tudásomat.
Megtalálom a közös hangot bárkivel, a legutolsó paraszttal és a nagykirállyal egyaránt. Rengeteg helyen jártam életem során és annyiféle emberrel találkoztam, hogy könnyedén felveszem bárkinek a modorát. Ha arra van szükség, még a helyi szóhasználatot és akcentust is vissza tudom adni. Megtanultam a felsőbb rétegek szokásait, szavajárását, etikettjét, otthonosan mozgok közöttük, mintha csak én magam is odaszülettem volna. Nem szívesen osztom meg származásom senkivel, nem fontos, honnan jöttem, egyedül az számít, hol vagyok most. Mostanra már szinte senki sem firtatja, ki vagyok valójában, megelégszenek azzal, hogy ismerik mostani énemet. És ez így tökéletes. Ha pedig nővel sodor össze a sors… lesz jobb dolga annál, minthogy ilyen ostobaságokon járjon az esze. Remek társaságot nyújtok minden hölgynek, kortól függetlenül, igazán kedvelnek. Hát még én őket…
Hívj meg egy kupa borra, biztos remekül el fogunk csevegni felette. Talán még arra is ráveszlek, hogy látogasd meg azt a híres estregales-i bordélyházat, aminek létezéséről még a birodalom legtávolabbi pontján is tudnak.

Imádom a drága, színes holmikat. Szeretek kitűnni az emberek közül, érzékeltetni velük, milyen jól megy a sorom. A kedvenc színem a sárga, mindig az aranyra emlékeztet, és ez boldoggá tesz.
Nemcsak öltözködésem, hanem egész megjelenésem előkelő. Persze ez nem meglepő, elvégre én megengedhetem magamnak. Ezt is.
Mindenkinek más tetszik, így nem próbálom magam beállítani sem jóképűnek, sem annak ellenkezőjének. Természetesen teljesen elégedett vagyok a külsőmmel és adok is rá, hogy mások is így érezzenek. Kiváltképp a hölgyek. Elég sok él körülöttem.
Termetre és alkatra átlagosnak mondanám magam, épp olyan vagyok, amilyennek lennem kell.

Pedro Pascal

Elfogadva!