Gorfyddyd

Férfi

32 év

A magam ura vagyok.

A birodalmat behálózó legnagyobb bűnbanda feje.

Helytelen dolog egy embert aszerint megítélni, hogy milyenek voltak a szülei.
Ne azért kedvelj, akik a szüleim voltak, és ne is miattuk ítélj el. Ne befolyásoljon, vannak-e testvéreim és sokra vitték-e az életben, ne firtasd, szerettem-e őket vagy sem. Ne kérdezd, szép volt-e a gyermekkorom vagy éhbérért dolgoztattak, ne akarj ilyesmiket tudni rólam.
Elmondjam, mit kell tudj a szüleimről? A föld alatt fekszenek hosszú-hosszú ideje. Férgek zabálták le a húst a csontjaikról, szemgolyójuk helyén sötét üregek maradtak a koponyáikban, sőt talán már a csontjaik is rég elporladtak.
Tessék, már tudod, kik voltak a szüleim. Jobban ismersz? Nem.
Hogy honnan származom? Ebbe szíves örömest beavatlak. Strangore szívéből, Invernessből.

Íjkészítőnek tanultam, elsajátítottam a mesterség minden fortélyát. A saját lábamra álltam, és többé-kevésbé el is tudtam tartani magam. Mindig precíz, kifogásolhatatlan munkát végeztem, így egyre több és több vásárlót sikerült elhódítanom konkurenseimtől. Nem mondom, hogy felvetett a pénz, de takarosan megéltem a keresetemből.
Nem a pénzhiány vett hát rá, hogy bemocskoljam a kezem. Aki Invernessben él, nap mint nap szembesül az emberi aljassággal és könyörtelenséggel. Aki mást mond, hazudik - s akkor már ő sem különb a többieknél. Mindig nyitott szemmel jártam, s nem kerülték el a figyelmemet a városban uralkodó viszonyok. Elég volt végigmenni egy utcán, s megszámolni az útszélre fellógatott embereket: az önbíráskodás csalhatatlan jelei. Ők nem voltak elég talpraesettek az élethez. Invernessben nincsenek >bűnözők< és >jó emberek.< Itt mindenki a legalávalóbb módszerekkel küzd a saját életben maradásáért és érvényesüléséért. A becsületesek hamar csúnya véget érnek. És ez volt az a végzet, amit nem kívántam magamnak. Beszivárogtam hát a bűnözés kerekébe - eleinte csak apróbb csínyekkel, amik a "bűn" jelzőt sem érdemlik, például a lopás, majd egyre nagyobb tétben játszottam. Művészi szinten elsajátítottam a késelést, majd megismerkedtem a mérgek tömérdek fajtájával, s magamévá tettem minden más szükséges készséget is.
Egy szó mint száz, hamar szerves részévé váltam az invernessi alvilágnak. De ennyivel nem értem be. Tudtam, hogy mindig van feljebb. Eddigre már rég megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok, de azt is láttam, hogy sok ember együtt nagyságrendekkel többre képes. Összegyűjtöttem hát néhány feltörekvő ifjút, akit alkalmasnak találtam a feladatra, és elkezdtem szervezni egy bűnbandát. Eleinte csak néhányan voltak, és helyi ügyleteket bonyolítottak le, de a szervezet néhány éven belül kinőtte Inverness városát, behálózva egész Strangore-t. Szép fokozatosan a határokat is átlépte, és ma már az egész birodalomban ott van mindenütt. Szervezetünk már nem kicsinyes lopásokra épül: fő profilunk a csempészet. Persze mindent vállalunk, ami törvénytelen. Én személy szerint már ritkán bonyolítok mocskos ügyleteket - bár van az a pénz, amiért magam is bármit megteszek. Látszólag vándor íjkészítőként járom a birodalmat, de valójában ellenőrzöm a bűnegylet területi irányítóit, árukkal látom el őket és begyűjtöm a profitot.
Azt kell mondjam, nem rossz dolog egy birodalmi méretű csempészbanda vezetőjének lenni. Nem születtem királynak, mégis az vagyok. Hatalmasabb a többi uralkodónál, mert saját erőmből jutottam idáig, és a követőim is önként állnak az én oldalamon.

Az identitás választás kérdése. Én azt választottam, hogy első legyek az egyenlők között. Vagyis az utolsó, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Közvetlenül nem folyok bele az eseményekbe, gyakran nem is vagyok jelen, mégis kontroll alatt tartok mindent. Tudom, ki hol mit miért tesz, és hiba nélkül teszi-e. A hosszú évek alatt tökélyre fejlesztettem nem csak a csempészhálózatot, de a besúgórendszert is. A bandából egyszerű kiszűrni a saját zsebre dolgozókat. Aprólékos munkával mindenkit mindenki ellen fordítottam, így bár bizonyos fokig együtt dolgoznak, mégis árgus szemekkel figyelik egymást, hogy jelenthessék a szabályszegést és megszabaduljanak konkurenseiktől. Aki mindennek ellenére is tud titokban zsebre dolgozni, az meg is érdemli. Olyan mennyiségű pénz folyik be a csempészetből, hogy szinte mindegy is. A tagok persze ezzel nincsenek tisztában - a tagok semmivel sincsenek tisztában -, ők csak a saját kis piti feladataikat látják. Csak tucatnyian vannak, akik tényleg belelátnak a szervezet működésébe, a legeszesebb, legtapasztaltabb, leghűségesebb embereim. Ők is szép részesedést kapnak, és kedvük szerint rendelkezhetnek a rangsorban alattuk állókkal. Ez így működik. A jobbak hatalmat, a többiek tapasztalatot szereznek.
Talán bűnözőnek számítok, de nem érzem magam gonosznak. Nem az a célom, hogy ártsak másoknak. Persze ha megölök valakit, az más dolog, de azt sem szórakozásból teszem, hanem mert egyetlen halál néha több életet menthet meg, köztük az enyémet is. A tetteimnek nyomós okai vannak, és gyakran brutális következményei. De vállalni kell a kockázatot. Persze egy ilyen méretű bűnbanda létezését lehetetlen titokban tartani. A létezése közismert, ám senki nem tudja, kik is a tagjai, és mit csinálnak pontosan. Akik helyzetükből adódóan leleplezhetnék a bandánkat, zsírosan meg vannak kenve, vagy hamar eltesszük őket láb alól. Gyakran azonban nincs is szükség ilyen radikális módszerekre, hisz a rendfenntartók maguk is a szervezet oszlopos tagjai.
Egyszer volt egy igen befolyásos megbízóm, aki azóta a legfőbb támogatómmá lépett elő. Strangore királynője még évekkel ezelőtt kért fel egy kis szaftos gyilkosságra, s azóta mondhatni együtt dolgozunk: rendszeresen megvitatjuk az aktuális helyzetet, az elért eredményeket és a jövendő célokat. Kapcsolatunk tisztán szövetséges viszony, nem fertőzi rang- és nembéli különbségek mételye. Elismerjük egymás hatalmát, és nem áskálódunk a másik háta mögött. Együtt szórtuk el az emberek között annak a gondolatnak a csíráját, hogy Brandegrois király a bűnbanda feje, és mivel ez a nézet egyre elterjedtebbé válik, a királynőre nem gyanakszik senki, engem pedig mindössze egy szolgájának vélnek, akit azzal bíz meg, hogy vándorútjairól különféle árucikkeket hozzon neki. Ketten legyőzhetetlen csapatot alkotunk. Áttörünk mindenkin, és sosem veszítünk. Sokan mondják, hogy az élet játékában csak a részvét a fontos, de a legjobbaknak egyedül a győzelem számít.

Egy vándor mesterembernek nézek ki, aki íjakat és nyílvesszőket készít, hogy birodalomszerte árulja őket. És bizonyos szempontból ez meg is állja a helyét, mert valóban így teszek. A látszat mégis csal egy arasznyit.

Jonas Armstrong

Elfogadva!