Elara

Nő

22 év

Keresztény

Malahaut hercegnője

Malahaut királyi családjának harmadik és egyben utolsó gyermekeként születtem. Ezen kívül második lányként, közvetlen egyetlen bátyám után, három évvel. Annak ellenére, hogy uralkodó család vagyunk, aligha élünk nagyobb fényűzésben, mint népünk tagjai. Ez engem nem is nagyon zavar, hogy őszinte legyek. Atyám igyekszik mindent kihozni abból, ami adatik, hogy a lehető legjobb legyen mindenkinek, kik felett uralkodik. Ő tényleg olyan király, aki szolgál, én pedig becsülöm és tisztelem ezért. Anyám szintén becsületre méltó asszony. Igyekszem tanulni mindkettőtől, mert van mit. Mit mesélhetnék még? Bátyám a Kerekasztal hős lovagja, nővérem meg... ő a nővérem. Ha valaki meg akarja őket ismerni, akkor jöjjön el és tegye meg azt személyesen. Akarom mondani... Mindannyian elragadó teremtések és nem hiszem, hogy pontosan le tudnám írni, milyenek is ők. Ez igaz mindenkire a családból. Talán még rám is. Nem, rám azért nem. Én nem vagyok olyan nagyszerű, csupán szeretnék az lenni.

Történetem huszonkét évvel ezelőtt kezdődött. Talán nem olyan meglepő, hogy Malahautban. Akkor bátyám már három, nővérem pedig négy éves volt, így tény, hogy jóval nagyobbak voltak nálam. Akkor ez a korkülönbség még igenis soknak számított, most már azt hiszem, kevésbé. Rendes gyerekkorom volt. Igyekeztek tisztességesen felnevelni szüleim, és szerintem sikerült is nekik. Próbáltam róluk példát venni és segíteni a népnek. Sokszor úgy, hogy közben teljesen megfeledkeztem hercegnői mivoltomról. Gondolok én arra, hogy kiosontam a várból, hogy segítsek az embereknek a ház körül, vagy legeltetni a birkákat, aratni, meg hasonlók. Persze amikor lebuktam, kaptam is a dorgálást. Nem, nem kiabáltak velem, elvégre tudtam, mikor kell bocsánatot kérnem, vagy szabadkoznom, szüleim példamutató viselkedésére hivatkozva. Ők is segítenek a maguk módján, akkor én miért ne tehetném? Igaz, jobb szerettek volna hercegnősebb hercegnőt faragni belőlem. Betartottam a beosztást. Jártam a tanórákra, megtanultam amit meg kell, még hangszeren játszani is. Hárfán, hogy pontosabb legyek. Közben azonban szabadidőmben szántam időt arra, hogy újra és újra kiszökjek. Nem mentem messzire, mégis, így utólag belegondolva talán jobb lett volna, ha engedélyt kérek. Bár az is igaz, hogy könnyebb elnézést kérni, mint engedélyt. Akárhogy is, azért akadtak velem problémák szép számmal.
Mint például mikor egy újabb szökésemkor eltévedtem. Tizenhat éves voltam. A városban bolyongva egy cipekedő idős hölgyet vettem észre, kinek ha nem lett volna elég terhe, még sántított is. Nekem nem is kellett több, hogy felajánljam neki segítségemet. Nem is értem, hogy mások miért nem tettek így. Kissé zavartan bár, de végül el is fogadta, így elkísértem egészen hazáig. Addig azt hittem, kívülről-betéve ismerem a várost, csakhogy tévedtem. Az idős hölgy képes volt elvezényelni egy olyan környékre, hol még életemben nem jártam azelőtt. Vagy csak nem emlékszem rá. Akárhogy is, de nem volt épp zökkenőmentes a hazautam. Órák hosszat keringtem, a vége felé már szakadó esőben. Még most is emlékszem a teljesen átázott, fehér ruhám és sötétbarna, kopottas köpenyem súlyára. Csontomig hatolt az átfagyás okozta fájdalom. Sajgott, lüktetett, mégis, nem tehettem mást, minthogy kerestem az utat. Végül a vár oldalánál kötöttem ki. A vizesárok mentén haladtam, hogy ne kelljen újra az utakon járnom, még akkor sem, ha arrafelé már igencsak jól ismertem a járást. Az eszembe sem jutott, hogy mennyire csúszhat az árok széle. Közben hallottam a katonák csörtető páncélját. Lakhelyem újra felbolydult, miközben engem kerestek. A falak tetején fáklyákkal próbáltak világítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Lassan közeledtem a kapuhoz vezető út felé. Mikor végre megpillantottam azt, két őr száguldott ki rajta, hangosan csörtetve. Mint utólag kiderült a városba küldték őket, hogy kérdezősködjenek. Rájuk figyeltem, amint megláttam őket, a következő pillanatban pedig a páncéllemezek zörgése helyett a jókora csobbanást hallottam, meg a víz hangját, mígnem teljesen elárasztotta a fülemet. Hamarosan már nem volt semmi, csak a sötétség. Még szívem vad lüktetése is elhalkult számomra.
Kis híján ott maradtam. Azok után jó ideig őrökkel a nyakamon jártam a folyosókon, őket pedig nem tudtam lerázni. Még egy nőt is felfogadtak, hogy a bajosabb dolgaim intézése közben is szemmel tarthasson valaki. Nem tudtam tőlük megszabadulni, vagy nem is akartam igazán. Nagyon szégyelltem magam az ominózus eset után. Sokkal óvatosabbá és visszafogottabbá váltam utána. Nem győztem bocsánatot kérni, meg rendszerint lejelentkezni anyámnál. A szabadidőmben pedig vele tölthettem a délutánokat, vagy valamelyik testvéremmel, esetleg apámmal. Jobban őriztek, mint akárki mást. Ennek persze idővel vége lett és újra rászoktam a kijárkálásra, csakhogy akkor már néha vittem magammal kíséretet is, arról nem is beszélve, hogy hangosan bejelentettem távozásomat, meg célomat. Nem akartam újra annyira megrémíteni anyámat, ki miután magamhoz tértem a hosszan tartó lázból, zokogva rogyott a nyakamba. Nem, soha többet! Sőt, hogy még jobban megnyugtassam őket, még egy kis vívást is tanultam az egyik nyakamba akasztott lovagtól. A fegyverem a tőr lett. Azt könnyű volt elrejteni a ruhám alatt, nem tartozik a legsúlyosabb fegyverek közé és a forgatása sem olyan problémás. Azóta csak kisebb gondokat okoztam a szüleimnek, de hát a gyerekük vagyok. Mindig fogok nekik gondot okozni. Ha mást nem is, hát aggódhatnak értem. Ez elvégre egy gondoskodó szülő dolga. Az én dolgom meg az, hogy... legyek vidám, segítőkész, okos, szép, meg még sorolhatnám. Azt nem állítom biztosan, hogy mindegyik sikerül, de igyekszem.

Most már jóval kevesebb vakmerőség van bennem, mint tizenéves koromban. Az a kezdetleges szívroham, amivel szüleimet meggyötörtem, igencsak felnyitotta a szemem. Megkomolyodtam, bár azért nem esem túlzásba. Még mindig szeretem a vicceket és a kalandokat, ugyanakkor igyekszem megfontoltan cselekedni és gondolkodni. Segítőkészségem most sem hagyott alább. Szeretnék segíteni azoknak az embereknek, akiknek atyám is. Úgy érzem, felelősséggel tartozunk értük, ha már mi uralkodunk felettük. A tiszteletet és megbecsülést ki kell vívni. A hatalom nem elég. Sokaknak talán igen, de miért jó olyan embereket nézni, kik szeméből csak a rettegés tükröződik vissza? Nem szeretem a félelmet. Sokkal jobban szeretem a vidám embereket, a játszó gyerekeket, azokat, kik képesek megbecsülni azt a keveset ami adatott és boldogan együtt tudnak élni vele, miközben igyekeznek többre szert tenni. Talán túl naiv volnék? Meglehet. Talán az vagyok, mégis, ezen nem tudok változtatni. Talán majd valaki egyszer fog. A határozottságom azért hibádzik. Sokszor vagyok bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem, vagy hogy jó-e egyáltalán az, amit csinálok. Nem szeretnék olyan lenni, aki oda áll, hogy segítsen, de ezzel csak több gondot okoz. Ennek ellenére megteszem, amit meg tudok és ha kell, hát kijavítom a saját hibáimat. Feltéve, ha képes vagyok rá. A társalgások során igyekszem illemtudó lenni. Ehhez hozzá tartozik a kellő pontosság is, mivel rendelkezem. Ha nem fordul elő valami igazán váratlan dolog, vagy nem sikerül teljesen belefeledkeznem valami másba, akkor igenis pontos vagyok és odaérek, ahova kell. Ha nem, akkor sajnos másokra marad a hárítás, mit nem győzök köszöngetni, meg bocsánatot kérni miatta. Családom helyzetével és más országok uralkodóinak kilétével teljes mértékben tisztában vagyok. Már amennyire lehetek, vagy a világ többi része lehet. Azt hiszem. Valamit azért még elárulok... Talán egy kicsit... Félek a víztől. Úgy értem a tavaktól, folyóktól, meg az ezekhez hasonló nagyobb víztömegektől, nem pedig a fürdőkádamba engedhető mennyiségtől.

Magasságom és súlyom átlagosnak mondható a korombéli lányok között. Nem vagyok sem túlsúlyos, sem pedig eget rengetően sovány. Sokak szerint pont ideális. Jó, nem olyan sokak szerint, de hát azoknak, kik nem tartoznak bele abba a kevésbe, nem is lenne illendő megjegyzést tenni alakomra. Ezzel pedig nincs is gondom. Így van ez jól, főleg úgy, hogy nemigen tudok mit kezdeni a bókokkal meg hasonlókkal. Hosszú szőke hajam igyekszem változatosan hordani, alkalomhoz illően. Hol fonva, hol egyszerű hullámokban, hol pedig a maga természetes egyenesében hagyva lógva, esetleg feltűzve. Ami ruházatomat illeti, leginkább a letisztult, fehér öltözeteket szeretem, ha viszont nem arra esik a választás, akkor igyekszem olyan színt választani, mi illik kék szemeimhez. Az anyám gondosan odafigyelt öltözködésemre, így ha nem is épp a legújabb divat szerint készülnek ruháim, vagy készültek, azért fel tudok öltözni normálisan. Szerintem ugyan nem a ruha teszi az embert, de sokak szerint így van, ezt pedig jobb észben tartani. Lábbelik terén a kényelem a fő szempont. A magasabb sarkaktól egyenesen irtózom. Semmi kedvem bokatörő mutatványok közepette megjelenni valahol, éppen ezért a lapos talpú cipellőkben bővelkedem, már amennyire bővelkedésnek lehet mondani.

Emilie Voe Nereng

Elfogadva!