Arthur Pendragon

Férfi

21 év

Keresztény

A birodalom nagykirálya, Logres királya

Arthur vagyok, Uther és Igraine elsőszülött fia.
Atyám nevét mindenki ismeri a birodalom határain innen és túl, hisz ő volt az első Pendragon, Britannia nagykirálya. Származását tekintve nem volt különb, mint Lot, Uryens, vagy bármely más trónörökös. Nem volt több, mint Logres hercege - egy közepesen magas, erős testalkatú, kemény arcú, piszkosszőke hajú, szászos kinézetű ifjú, aki apja halálával egy ország királyává vált. Ekkoriban a római származású Ambrosius Aurelianus fogta össze a birodalmat; mindenki szerette jóindulata és bölcsessége okán. Két fia volt, de mindketten zsenge korukban halálukat lelték a csatamezőn, egy szász csatabárd által, így Britannia birodalma örökös nélkül maradt. A királyok tudták: maguk közül kell válasszanak valakit, aki nagykirályként a birodalom élére áll, hogy összetartsa a viszálykodó királyságokat, s visszaverje a sáskarajként beözönlő szászokat. Mind tudták, hogy egyszer elkövetkezik a döntés pillanata. Hamar világossá vált, hogy a pozícióra két király volna igazán alkalmas: Uther és Lot. Mindketten fiatal, eltökélt férfiak voltak, kiváló hadvezéri képességekkel, erejük teljében, s egyikük sem riadt vissza a legpiszkosabb módszerektől sem, hogy a birodalom élére állhasson. Egy hajszálon múlt ugyan, de atyámnak sikerült több királyt maga mellé állítania, így őt szavazta meg a tanács, s ő foglalhatta el a trónt. Lot felsorakozott mögé, bár azt hiszem, világ életében teljes szívéből gyűlölte atyámat, s velem szemben sem táplál sokkal barátságosabb érzelmeket. Érdekből mégis elfogadta, hogy Uther alkirálya legyen, és a két rivális ettől kezdve fej-fej mellett vezette hadba seregeit a délről előrenyomuló, barbár szászok ellen. Sok győzelmet arattak és sok csatát vesztettek, fél életüket a csatamezőn töltötték. Kisgyermekként sokszor nem is emlékeztem, hogy néz ki atyám, olyan ritkán jött haza. A szememben mindig egy igazi hős volt. Alig ismertem, így egész lénye homályos volt számomra - a fehér foltokat a képzeletemmel töltöttem ki. Érinthetetlennek, sebezhetetlennek, halhatatlannak képzeltem. Aztán mégis meghalt. Nem süppedhettem a bánatomba talajvesztett gyermekként, hisz egy birodalmat kellett összefognom, s mégis ki követne csatába egy könnyes arcú gyermeket? Férfiként kellett viselkednem, szembenézni az ellenem lázadó királyokkal, ahogy a délről be-betörő szász hordákkal is. Haditanácsot kellett ülnöm, csatába vezetni népemet; nem volt sok időm atyám halálán rágódni. Csak annyit tudtam, hogy át kell vennem a helyét, fel kell nőnöm hozzá, s olyan igazul kell uralkodnom, ahogy ő tette.
Anyám, Igraine, Cornwall hercegnője volt, míg feleségül nem adták atyámhoz, s elő nem lépett a birodalom nagykirálynőjévé. Úgy hiszem, atyám volt az egyetlen ember, akit valaha is igazán szeretett. Háborús időkben éjszakákat sírt végig, s imádkozott, hogy szeretett Utherje hazatérjen hozzá. Bármit megtett volna, hogy a kedvében járjon. Azt hiszem, az ő világában csak kettejüknek volt helye. Talán nincs jogom haragot táplálni iránta emiatt, de mégiscsak öt gyermek anyja, akiknek szükségük lett volna a szeretetére. A helyzet tragédiája mégis az, hogy atyám soha nem szerette őt viszont. Nappalait szívesebben töltötte katonái között, éjszakáit szeretői mellett. Soha nem bántotta a feleségét, nem alázta meg egyetlen szavával sem. Mégis mindenki tisztán látta a helyzetet, anyámat leszámítva, aki érzelmeivel bohócot csinált magából - az én szememben legalábbis. Bevallom, soha nem fűzött hozzá szoros kapcsolat. Gyermekként nem sokat gondolt velem, felnőttként babusgatni akart. Mikor átvettem atyám helyét a trónon, Camelotba költözött, s minduntalan próbált befolyásolni a döntéseimben. Egy évig viseltem, majd úgy határoztam, Glastonburyben jobb helye lesz az apácák között. Siratta elveszített pozícióját, de nem volt más választása, mint hogy összecsomagoljon, s a kereszténység szigetére utazzon. Ekkor láttam utoljára, négy esztendeje. Bevallom, nem vagyok büszke rá, hogy anyámat ilyen rútul elküldtem magam mellől, s azóta felé sem néztem. Ám nagykirályként nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is beleárthassa magát az ügyeimbe, s ellenem próbáljon dolgozni. Még akkor sem, ha az illető az anyám, akire hálával kéne tekintsek, amiért megszült és felnevelt. Bár nem mondanám, hogy különösebben a szívén viselte a sorsomat. Azért szeretett, mert én voltam az a fiúgyermek, akit elsőként megszült imádott Utherjének. A fiúgyermek, aki majd megörökli apja helyét, s akivel bebihtosította pozícióját. Legalábbis így hitte.
Legidősebb húgom a tizenkilenc esztendős Hermesent, akit trónra lépésem első évében adtam hozzá Nentreshez, Garloth királyához. Az igazat megvallva Hermesent nem volt a szívem csücske: csecsemőként ordított, kisgyermekként utánozott, aztán hihetetlenül akaratossá vált. Ezt a tulajdonságát azóta sem vetkőzte le. Magam is láttam, hogy nem való Garlothba, de egy érdekházasság esetében nem lehet személyes érzelmek befolyásának engedni.
Szeretett Gwydion öcsém tizennyolc esztendős, s a Kerekasztal bátor lovagjaként szolgálja a birodalmat. Garlothi Norwenna jegyese - a házasságot nyélbe ütjük, amint tartós béke áll be a birodalomban. Gwydion ugyan nem elsőszülött fiú, mégis király lesz. Apósom után reám szállna Cameliard koronája, de az öcsém fején jobb helye lesz.
Második húgom, Morgaine, tizenhét esztendős, s Gore büszke királynője Accolon oldalán, karján újszülött fiával. Azt hiszem, nagyon boldog. Kiskorunkban kedveltük egymást, ám Morgaine Avalonban nevelkedett, így hosszú évekig nem is hallottunk a másikról. Mostanság párhavonta eljön meglátogatni, s mindig jól elbeszélgetünk.
Legfiatalabb testvérem, Blasine, még csak tizennégy esztendős. Sokáig Glastonburyben nevelkedett, de tavasszal Camelotba hozattam, hogy beleszokjon az udvari életbe, mielőtt férjhez megy. Komoly fejtörést okoz, hogy kihez adjam hozzá; ott van például Gawaine, Caius, Alymere, Brunor, Guivret, és még annyian mások, akikkel megérné házasság révén szövetségre lépni. Még halogathatom néhány évig a döntést, hisz fiatalka, de nagyon okosan kell felhasználnom, mert az utolsó és talán legkedvesebb húgom.

Arthur vagyok, Uther és Igraine elsőszülött fia. A legmelegebb nyár idején jöttem a világra, egy verőfényes délelőttön. Születésem ünnepnap volt, hisz megérkezett a birodalom oly erősen óhajtott fiúörököse. Egészséges gyermek voltam, bár később, kisfiúként lépten-nyomon megsérültem. Korbáccsal sem tudtak volna rávenni, hogy nyugton maradjak, nyüzsögtem, akár egy darázsfészek. Lovagolni tanítottak, kardozni, uralkodni - mindenre, amit elengedhetetlenül fontosnak ítéltek. Gyorsan tanultam, bár nem mindig fűlött a fogam az órákhoz.
Ennyivel össze is lehet foglalni gyermeki éveimet. Tizenhat éves koromban szakadt meg ez a kedves történet, mikor atyám meghalt. A nyakamba szakadt Logres és az egész birodalom súlya. Felül kellett emelkedjek fájdalmamon és félelmemen - hisz egy csatában ki követne egy könnyes arcú, reszkető gyermeket? Minden rendben ment volna, ha az alkirályok elismerik a trónra való jogomat, ám az északiak vitatták azt. Hadaik lothiani Lot vezetésével indultak meg dél felé, hogy legyőzzenek, még mielőtt sereget állíthatnék fel. Ki akarták használni, hogy az országok nagyja elfordult tőlem. És valóban: kevesen törték magukat, hogy a segítségemre siethessenek. Négy erős északi katonaállam ellenem fordult: Benoye, Strangore, Lothian és Orkney. Hét király döntött úgy, hogy mellém áll a háborúban, a többi ország pedig a semlegesség szerepét öltötte magára. Nyolc ország (az enyémet is beleszémítva) több, mint négy, katonai erejük mégis kisebb volt, s szervezetlenség uralkodott. A hét hadsereg a birodalom legkülönbözőbb pontjain gyülekezett, s nem tudott mindegyik időben egyesülni. Garloth hatalmas szerepet vállalt magára azzal, hogy súlyos áldozatok árán napokig feltartóztatta a dél felé igyekvő északi sereget Lothian határanál - hálából legidősebb húgomat hozzáadtam Garloth királyához.
Ekkoriban nem létezett lovagság. A harcosok könnyű bőr fegyverzetben, gyalogosan, karddal és lándzsával küzdöttek, némelyek íjat is használtak. Az északiakkal való háborúskodás idején kezdett terjedni a lovas harcmodor, mikor Lancelot barátommal több hétnyi fejtörés eredményeképpen megszületett a tervünk: lovas egységeket fogunk létrehozni, hogy meghátrálásra kényszerítsük a túlerőben lévő északi hadat. A szövetséges Ledogrance-tól kértünk segítséget, aki a birodalom legjelesebb lótenyésztő országának, Cameliardnak a királya. Ötszáz lovat kaptunk tőle célunk elérésére, s húsz embert, aki segédkezett a harcosok átképzésében.
Több kisebb csatát vívtunk változó eredménnyel, de a győztes csatára Cambenet északi határánál került sor, egy hatalmas erdőszéli tisztáson. Több tízezernyi harcos rontott egymásnak, s a harcok két hónapig húzódtak. Volt, hogy minden egyes nap összecsaptak a seregek, máskor viszont hetekig csak kerülgettük egymást. Direkt húztam az időt, hisz a halogatás nekünk kedvezett. Az északiak élelemutánpótlása bizonytalan volt, a miénk viszont mérföldekkel jobb - még úgy is, hogy a harcosokon kívül ötszáz ló étvégyát kellett csillapítsuk. Szerencsére a környező zöld mezők a segítségünkre voltak. Megérte hónapokig kínlódni a lovas egységek kiképzésével, mert az északiak még sosem kerültek szembe ehhez fogható sereggel. Lovas sikereinknek hála sikerült lefaragnunk a túlerejüket, s végül a későn érkező benwicki sereg segítségével bekerítettük őket, hogy egy hosszú, elkeseredett csatában megadásra kényszerítsük őket.
A négy - vagyis a háború végére már csak három - északi király elismerte vereségét, s hűséget esküdött a Pendragon lobogójára. Boldog voltam, hisz béke szállt az országra. Lancelot barátommal megalapítottuk a Kerekasztal Lovagjai nevezetű társaságot, melybe nemesi származású ifjak kerülhetnek be, ha kellően jól forgatják a kardot, tudnak bánni a lándzsával, s a lovaglás sem okoz gondot nekik. Lovagi tornákat rendeztünk, hogy a harcosok ne jöjjenek ki a gyakorlatból. Ezek hatalmas látványossággá nőtték ki magukat, s a birodalom minden tájáról érkeznek versenyzők.
Ledogrance király szívélyes segítsége nem ingyen volt. Kaptam ugyan ötszáz lovat az északi háború folyamán, de cserábe feleségül kellett vegyem idősebbik leányát, Guinevere-t. Természetesen látatlanban is boldogan beleegyeztem, hisz egy háborús győzelem bőven megér ennyit, bármilyen legyen is a hercegnő. Házasságunkra a háborút követő esztendőben került sor. Birodalomra szóló lakodalom volt, Camelot csak úgy pezsgett az élettől. Esküvőm előtt legalább annyira izgultam, mint ha csatába indulnék. Guinevere-t azelőtt soha nem is láttam, s elképzelésem sem volt, kit vettem a nyakamba ötszáz cameliardi lóért cserébe. Amikor megpillantottam az oltár előtt, elállt a lélegzetem. Azt hittem, egy angyalt látok. Hófehér, földig érő ruhában állt bizonytalan lábain, hullámos aranyszőke haja a vállán leomolva egészen keskeny csípőjéig ért. Riadtan tekingetett körbe halványkék szemeivel, ajkai reszkettek. Kezében esetlenül szorongatott egy virágcsokrot. Ő maga volt a megtestesült ártatlanság. Forgott velem a világ, az első pillantástól kezdve csak ő létezett számomra. Semmire nem emlékszem a szertartásból, egyedül őt láttam, csakis rá tudtam figyelmezni. Amikor végre, sok-sok óra elteltével kettesben maradtunk hálószobánk rejtekén, s magam felé fordítottam, hogy megcsókoljam, könnyes volt a szeme. Ügyetlenül, de próbáltam vigasztalni, kérdezgettem, hogy mi bántja, de egy árva szó nem sok, annyit sem tudtam kihúzni belőle. Egyetlen szót sem szólt, csak sírt. Megértettem, hogy bármit teszek, nem fogom tudni megnyugtatni. Vegyes érzelmekkel ugyan, de beteljesítettem rajta első éjszakánkat. Csodálatos lett volna, ha közben nem zokogott volna végestelen végig... Egy mozdulattal sem ellenkezett, de épp elég volt a sírását hallgatni. Az elkövetkező hét folyamán egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle, egészen addig, míg tanácsot nem kértem az apjától. Ledogrance elbeszélgetett a lányával, s azt követően már ki tudtam belőle csikarni néhány szót. Eddigre az esküvőnk napján fellángolt érzelmeim tovatűntek, s tiszta fejjel, elfogulatlanul tudtam ránézni. Valóban gyönyörű volt, de csak egy gyámoltalan, csenevész lány, aki tizenhat éves létére hatévesként viselkedik. Úgy véltem, teljességgel alkalmatlan lesz az udvartartás vezetésére - szerencsére ebbe azért többé-kevésbé beletanult az évek folyamán. Próbáltam, s azóta is próbálok kedves lenni hozzá, bármily nehezemre is esik néha.
Az esküvő után néhány hónappal meghatározó fordulatot vett az életem. Pünkösd volt, s e nap alkalmából bárki elém járulhatott, hogy igazságszolgáltatást kérjen ügyes-bajos dolgaiban. Már lemenőben volt a nap, s alig néhány peres ügy volt hátra, amikor kicsapódott a trónterem kétszárnyú faajtaja, s egy zilált hajú, megtépázott ruhájú szőke lány lépett be egy csapzott, vicsorgó, fehér kutyával az oldalán. A teremben néma csend lett, minden tekintet rá szegeződött. Rá, aki felrúgta a szabályokat, s mégis sértetlenül bejutott a trónterembe, anélkül, hogy az őrök útját állták volna. Tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta, s már a terem közepén állt, mikor két lovag lándzsát szegezett a mellkasának, hogy megállítsák a betolakodót. Én csak másodpercekkel később tértem magamhoz, mikor a fehér kutya veszettül ugatni kezdett, ezzel kiszakítva gazdája bűvköréből. Lassan felemeltem a kezem, jelezve az őröknek, hogy leengedhetik a fegyvert. Higgadtságot erőltettem magamra, és megkérdeztem a lányt, mit tehetek érte. A felmorajlásból ítélve a jelenlévők azt várták volna, hogy kidobatom. De nem tehettem. A szemembe fúródó, jeges szenvedéllyel lángoló tekintet túl nagy hatással volt rám. A lány nem térdelt le, a tisztelet semmilyen jelét nem mutatta. Felszegett fejjel válaszolta, hogy igazságot akar, amiért egy részeg lovagom erőszakot akart tenni rajta az imént. Mielőtt eleget tettem volna jogos követelésének, néhány hosszú pillanatig csak álltam fájdalmasan vádló pillantását.
Ő volt Gwenhwyfar. Ekkor láttam először, de közel sem utoljára. Azóta két lányom született tőle, akiket hivatalosan elismertem a sajátomnak. A kapcsolatunkról szinte mindenki tud - nyitott könyv az életem.
Guinevere nem viseli jól a gyermekeim létezését, hisz minduntalan azzal szembesítik, hogy ő nem képes szülni nekem. Nap mint nap látnia kell őket, nap mint nap feltépődik benne egy fájó seb. Eleinte gyűlölte Ginevrát, majd anyjaként próbált foglalkozni vele, de ő is érezte, milyen szánalmat keltő kudarcba fulladt a kísérlete, s azóta igyekszik tudomást sem venni a létezéséről. Gwendolyn születésekor már jól titkolta keserűségét. Nem örülök, hogy fájdalmat kell okoznom neki, de ha választanom kell Gwenhwyfar és Guinevere boldogsága között, a szerelmemét fogom előrébb sorolni. Azt hiszem, Guinevere féltékeny ugyan, de mégis megkönnyebbüléssel tölti el, hogy nem őt keresem fel minden álmatlan éjszakámon. Ő ugyanúgy nem szeret engem, ahogy én se őt. Köztudott, hogy szíve Lancelotért dobog, aki viszonozza is az érzelmeit. Ez engem nem zavarna, ám az udvar árgus szemekkel lesi a nagykirálynő minden mozdulatát, hogy kajánul jelenthessék nekem, amint félrelép. Nem szeretik Guinevere-t, a meddő nagykirálynőt, s csak az alkalomra várnak, hogy bűnöket olvashassanak a fejére. Ha valóban lelepleznék őket, nem lenne más választásom, mint feleségemet máglyahalálra ítélni, szeretett Lancelot barátomat pedig elűzni az udvartól. Semmiképp nem akarom, hogy idáig fajulnak a dolgok. Nem kémkedek utánuk, nem célom leleplezni őket. Nélkülem is van elég bajuk és rosszakarójuk.
Ami azt illeti, nekem is van elég bajom és rosszakaróm, pláne mióta a szászok agresszív terjeszkedésbe kezdtek. Már atyám korában is indítottak ellenünk kisebb támadásokat, de nem képviseltek veszélyes méretű haderőt. Trónra kerülésem első két évében teljesen lefoglalt az északiakkal való háborúskodás és hatalmam megerősítése, ez a két év pedig pont elég volt nekik ahhoz, hogy csendben megerősödjenek. Haderejük nagyobb, mint azt el tudnánk képzelni, s barbár harcmodoruk a legbátrabb harcosaink szívét is félelemmel töltheti meg. Bár csak két kicsi országról van szó, a birodalmam egész hadereje sem lenne elég ahhoz, hogy elűzzük őket - egyelőre már annak is örülnénk, ha meg tudnánk tartani a határainkat velük szemben.

Arthur vagyok, Uther és Igraine elsőszülött fia. Ugyanolyan egyszerű ember, mint bárki más, és azt szeretném, ha ezt a népem is így látná. Arra törekszem, hogy mindenki elégedett legyen az országban és a birodalomban - ne pusztítson háború, ne sújtson éhínség, ne tomboljon járvány; királyok ne sanyargassák népüket, szegények ne támadjanak uraikra, erősek ne hatalmaskodjanak gyengék felett; apák ne temessék el fiaikat, asszonyok ne sirassák el férjeiket, gyermekek ne félelemben nőjenek fel. Legyen béke és igazság. Ezért vagyok nagykirály, hogy egy ilyen birodalmat teremtsek ennek a forrongó országhalmaznak a helyén. Ha Isten hosszú életet ad nekem, talán sikerülhet. Tíz és tíz évek fognak eltelni, mire utópiám valósággá válik, de a legreménytelenebb pillanatokban sem adhatom fel a nemes célért való küzdelmet.
Ha hirtelen halálom miatt félbemarad művem, a fiamnak kell majd folytatnia. Ennek okán feltétlenül szükséges, hogy fiam szülessen. Egyre aggasztóbb azzal a ténnyel szembesülnöm, hogy Guinevere három évnyi házasság után még egyetlen gyermeket sem szült a birodalomnak. Fiatalok vagyunk, s nincs még veszve semmi, de nem látok arra utaló jelet, hogy a helyzet változna a közeljövőben. Gyógyítók azt mondják, a nagykirálynő csenevész teste talán nem alkalmas gyermek kihordására. Én mégsem akarok hinni nekik. Abban a tudatban akarok élni, hogy bármelyik nap virradhat a trónörökös jövetelének örömteli hírével. De bármennyire is ezt akarom hinni, gyakran képtelen vagyok rá.
Gondolhatnám akár azt is, hogy bennem van a hiba, de két törvénytelen leányom ennek ellenkezőjét bizonyítja. Édesanyjuk, Gwenhwyfar, az alacsony sorból származó, gyönyörű leány még hajadon, s ha rajtam múlik, az is fog maradni. S mégis ki bírálhatná felül a döntésem? Két gyermeke szégyenfolt lenne erényessége patyolatlepedőjén, ha nem ismertem volna el sajátomnak a csöppségeket. A nagykirály szeretőjét pedig nemigen érhetik nyílt támadások. Ő az egyetlen ágyasom, az egyetlen szeretőm, az egyetlen szerelmem, és nem tűröm, hogy bárki is kimutassa, mennyire elítéli. Nem ő az egyetlen leány, akinek házassáson kívül született gyermeke. Leányai ráadásul hercegnők, így nincs miért szégyenkeznie.
Gondoskodom róla, hogy a kétéves Ginevra és a pólyáskorú Gwendolyn hercegnőhöz méltó nevelést kapjon, s ne szenvedjen hiányt semmiben. Bájos teremtmények, mindig sikerül teljesen elbűvölniük. Csak ritkán látom őket, s akkor sem töltök velük sok időt, mégis nagyon közel állnak a szívemhez. Kettejükön kívül nincs más gyermekem, amennyire tudom. Néha eltűnődöm, mi lenne másképp, ha Guinevere szülte volna nekem ezeket a lányokat, vagy Gwenhwyfar volna Cameliard hercegnője, s őt vehettem volna feleségül. Persze igyekszem nem sok figyelmet szentelni ezeknek a haszontalan gondolatoknak. Van feleségem, szeretőm és két szerelemgyerekem; csak Isten tudhatja, miért így kellett alakulnia az életemnek - hisz minden bizonnyal oka volt.
Meglepő talán, hogy ilyen fiatalon ennyire foglalkoztat a trónutódlás kérdése? Egy lovagkirály, aki minden csatát az első sor közepén harcol végig, minden percben a halált kísérti. Mégsem tehetem meg, hogy kivonom magam a harcokból, hisz akkor mi buzdítaná lovagjaimat a legkeményebbnél is keményebb küzdelemre? Mégis mi más tudná oly vad harcra buzdítani őket, mint előttük hadakozó királyuk?
Amíg nem születik törvényes fiam, a trón hivatalos örököse öcsém, Gwydion. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz bármikor a kezébe merném adni az életemet és az egész országomat. Bármennyire is nyugtalanít a trónutódlás kérdése, mindig hálával tölt el a tudat, hogy ha nem születne törvényes fiam, öcsém igazságosan uralná a birodalmat. Neki szánom Cameliard koronáját, valamint garlothi Norwenna kezét. Ez a megszokottól eltérően nem érdekházasság lesz (bár kétségkívül kedvez Logres, Cameliard és Garloth kapcsolatának): a két fiatal fülig szerelmes egymásba, és alig várják, hogy összeköthessék életüket. Még türelemre intem őket, mert esküvőjük alkalmából birodalomra szóló ünnepséget szeretnék rendezni, s ez csak békeidőben lehetséges.
Gwydion öcsém, az életkedv megtestesítője; Lancelot, a lovagok gyöngye; Galahad, a lovagi erények mintapéldája: három ember, akire bármikor rábízhatom a titkaimat, az életemet, és bármit, ami kedves nekem. Boldog embernek mondhatom magam, hogy ilyen barátaim vannak.
Igen, ha röviden kéne jellemeznem magam, akár mondhatnék csak ennyit: boldog ember vagyok.

Arthur vagyok, Uther és Igraine elsőszülött fia. Anyámra tulajdonképpen egy cseppet sem hasonlítok. Hajamat, szememet, alkatomat, magasságomat is atyámtól örököltem. Remélem, minden mást is.
Ha egy idegen tévedne Camelotba, talán nem is gondolná, hogy én vagyok a nagykirály. A koronát csak hivatalos tanácsüléseken viselem, s a mindennapokban úgy öltözködöm, akár bármelyik lovagom. Nem követelem meg a királyi megszólítást, s azt sem tűrhetem, hogy a barátaim hajbókoljanak előttem. Egyszerű emberként élem a hétköznapjaimat, s vagyok annyira szerencsés, hogy olyan emberekkel vehessem körül magam, akiket igazán szeretek.
Ám ha háborús időben lát valaki, semmi kétség sem férhet a rangomhoz. Tetőtől talpig páncélt viselek (hány év volt megtanulnom fesztelenül mozogni benne, te jó ég), és egy skarlátvörös köpenyt, mely messziről kirí a tömegből. A csatatéren is ez alapján azonosítanak be a harcosaim, s már az ellenséges katonák is.

Bradley James

Elfogadva!