Torontál

Férfi

26

Sámánizmus

Zsoldos, vándor. Mivel a távolabbi földről származom, itt nincs semmilyen birtokom és birtoktalanként, vándor életmódot folytatok.

Egy jelentéktelen, avar családból származom, messzi földről érkeztem ide. Szülőföldemen az erdők, hegyek és füves mezők váltogatják egymást, családfőnk, az apám, a helyi tarkan csapatainál szolgált, háború és zsákmányszerző hadjáratok idején. Édesanyám a jurta körüli dolgokat végezte, feltétlen odaadással végezte a munkáját a családunknak és szeretetével tartotta bennünk a lelket a bajos, nehéz időkben.

Pusztákon élő, sok ezer nomád családnak egyikének a gyermekeként születtem, valahol az erdőktől és a civilizált városoktól távoli Tulbátor jurta táborban. Jó atyám, nevén nevezve őt Tugurán a Könd törzsnek a tagja volt, megbecsült tolmács, vadász és solymász volt a törzsnek a körében, illetve a törzs tarkanjának harcos csapati közé tartozott. Anyám, Csörte a jurta körüli munkát végezte, ami azt foglalta magában, hogy velem foglalkozott, mosott, főzött és szinte majdnem mindent ő csinált akkor, amikor apám nem volt otthon.
Mi vallásunk a nyugatibb területeken sámánizmusnak lett elnevezve. Istenünk a Napisten, mellette ül felesége, a Holdistennő. Ők ketten teremtették a ma ismert világot és a világfa ágaiból lettünk mi, emberek. Istenektől függetlenek a szellemek, amik hol segítik, hol nem segítik az embereket és néha valós, tapintható megtestesüléseket öltenek, amik változóak lehetnek. A szellemekkel és az istenekkel a táltosaink beszélnek, akik a szertartásaikkal és hatalmas sámándobjaikkal, mámorban képesek a jövőt és a múltat érezni, beszélni a felsőbbrendű lényekkel.
A háborúk kimenetelét is sokszor próbálták megjósolni, változó eredménnyel. Sokszor volt olyan, hogy apám a portyázó csapatokkal tartott amikor a tarkanok fölött uralkodó kagánunk kihirdette a portyázást egy területre. Nem volt ritka, hogy a nomád törzsek tagjai háborúból visszatérve másnap azonnal indultak is a másik területre fosztogatni vagy pedig védelmezni a másik törzset egy harmadiktól. Nem egy harc után volt égetésünk a jurtatábor mögött, ahol a halottainkat szoktuk elégetni, hogy méltóképpen búcsúzhassunk el tőlük. Mi nem temetünk, a kemény földben lehetetlen elásni akár egy darab edényt is, nemhogy egy egész embert, a lovát és az ingóságait is vele együtt.
A legádázabb csatáink a nagyobb létszámú, jól felfegyverzett nyugati emberekkel volt, illetve a bizánci csapatokkal, akik tőlünk délebbről törtek ránk, hogy birodalmunkat végleg elpusztítsák és a földbe tiporják. Betolakodó germán törzsekkel is igen komolyan meggyűlt a bajunk, nem egyszer tapasztaltuk, hogy a nyugatabbra élő királyok sereginek soraiban a germán népek harcosai sorakoznak.
A hozzánk hű lovas nomád népek és a körülöttünk élő szláv törzsekkel bátran tudtuk magunkat tartani a betolakodók ellen, újfajta, szokatlan harcmodorunkat a pusztákról hoztuk magunkkal. Az istenek és a szellemek segítenek minket, hogy csatáinkból sikeresen térjünk vissza és hogy a lehető legkevesebb veszteségeink legyenek.

Részemről sosem voltam a harc híve, habár - mint majdnem minden ember -, élveztem azt, amikor az izgalom elöntötte a fejemet. Talán az egyik ilyen következtében történt meg az, hogy most a világnak egy teljesen másik részén vagyok, távol az otthonomtól.
Csapatainkkal nyugatabbra indultunk, hogy az ellenünk szegülő germán törzseket verjük le, akik már sokadjára lázadtak föl ellenünk és a környező településeinknek és lakosoknak igen sok kárt okoztak a portyázásaikkal és féktelen dúlásaikkal. Egy pár száz, talán nyolc századnyi sereggel indultunk meg nyugatra, hogy a germán törzsek lázadását a csírájában fojtsuk el, azonban a sajnálatunkra, még támadásig, sőt, a letáborozásig sem jutottunk el.
Csellel mögénk kerültek és a csapatainkat könnyűszerrel széjjel szalajtották, erdőben pedig a terep is nekik kedvezett. Úgy tűnt akkor, hogy a sok vér és ordítozás, csatazaj közben az isteneink elhagytak minket, szellemeink segítségére sem számíthattunk már. Azonban nyílt számomra egy lehetőség, amit igen gyorsan ki is használtam.
Gyors lovam, Táltos az erdőtől távol vágtatva, rohamtempóban menekültünk el a csata helyszínétől, hogy nyugatabb területeken utat keresve visszaindulhassak a szülőföldem felé, Avar honba. Napokon át vágtattam a jurtámmal és a többi felszerelésemmel, néha étlen és szomjan, betegen. A szokatlan, új terepen nekem fájó volt látni, hogy az az út amit kerestem, már nincsen a szemem előtt és egy másik világba kerültem, ahol nem ismerek senkit.
Szászok lakta területre értem. Már a megjelenésemmel is különc voltam számukra, nem voltak egy vendég szerető népség, hiába próbáltam elrejteni az arcomat mindenki elől, a szememről már meg ismertek.
Hogy elmeneküljek az ártó szemek elől, ijedtemben egy hajóra szálltam, ami egy bizonyos "breten" helyre vitt. Mint később kiderült, ez a hely maga Britannia volt, a mára megdőlt Római birodalom legnyugatabbra elfoglalt területe. Tisztes pénzt fizettem a hajókapitánynak, hogy a hajóján utazhassak, mivel sok rakomány mellett Táltos nemigen fért el, majdnem le kellett volna mondanom róla.

Napokon keresztül hánykolódtunk a tengeren, mire megérkeztünk az új területre. Északi nyelveken tudtam valamit, azonban az itt honos, szászok által megnevezett "bretn" nyelven semmit sem értettem. Hallottam, hogy ez a föld leginkább csak a háborúktól hangos, ezen kívül senki sem ismeri másképpen ezt a helyet, ez a nagy sziget a mai ismert világnak a legtávolabbi csücske.
Mit tudtam volna csinálni? Ismeretségem ezen a helyen semmi, teljesen új voltam ezen a helyen, minden olyan emberrel együtt, akik ide érkeznek. Mikor megkérdeztem a hajókapitányt, azt felelte, hogy a szigetnek a déli partjain kötöttünk ki és hogy ha följebb megyek, más királyságokba fogok botlani. Na meg sok csatatérbe.
Vallások terén ez a terület megoszlott. Az itt élő germán népek, avagy a szászok, leginkább a lóistent imádják, míg a "bretn" nép a kereszténység híve.
Akárhogyan is, eldöntöttem, hogy többé már enm fogok hazautazni. Háború között néhol zsoldosnak szegődtem el, leginkább felderítésekben és az elterelő hadmozdulatokban veszek részt, néhány alkalommal még a szászok ellen is küzdöttem. Jelenleg az északabbi területeket járom és a városokkal ismerekedem, jurtámat pedig azok körül állítom föl.

Csendes, kicsit magának való, ám de barátságos embernek ismertek meg engem a barátaim és az ismerőseim. Atyámmal ellentétben, klánnak a vezetésére nem tartom magamat alkalmasnak, részben ezért is mondtam le arról, hogy a törzsemmel maradjak, a szüleimhez közel. Jobban kedvelem a teljes szabadságot, amikor a saját házad, jurtád körüli teendőidet elvégezve valóban azt tehetsz amit te szeretnél és nem korlátoz ebben az atyád avagy a tarkannak, kagánnak a hatalma.

Nem mondom magamat egy magas embernek, 176 centiméter magas vagyok, fekete hajam van és a rám jellemző lapos, húzott szemmel rendelkezem, bőröm színe hófehér, szemem írisze barna. Súlyom nagyjából 80 kilogramm, az arcom kissé borostás.
Viseletem tekintetében megőriztem a tradíciót, bőr és szőrmeruhákban járom a világot, alap viseletem közé tartozik a lovas csizmám, a lovas nadrágom, a szőrmesapkám és a hosszú ujjú, bélelt kaftánom. Harcra egy lamellás bőrpáncélt veszek föl ami a mellkasomat és a hátamat egyaránt védi, nyíl szinte képtelen a lamellák között áthatolni. Vállamra és a lábamra szintén lamellás páncél kerül, közelharcban is megállja a helyét akár a páncélszettem - már ha nem pallos avagy bárddal van fölszerelve az ellenfelem.
Fegyverzetemhez tartozik egy visszacsapó íj, a hozzájuk tartozó nyilakkal és tegezzel - vagy puzdrával, majd a sort egy bőrpajzs és egy szépen megmunkált, harcban edzett szablya zárja.

-

Elfogadva!