Bradwer

Férfi

32 év

Bigottan hitetlen. Mélyen elítélem a vallásos embereket, azokat mindenképpen, akik hangoztatják is, hogy az ő isteneik milyen hatalmasak. Ami nem kézzel fogható, abban hatalmas ostobaság nincsen. Nem süllyedek ilyen mélyre. Az egyetlen, amiben én hiszek, az csak a kardom.

Nincstelen zsoldos

Nem igazán szeretek beszélni a családomról. Rendben, legyünk őszinték, rühellem a családomat. Meg az egész országomat, amit már régóta nem tekintek sajátomnak. Orkney leggyalázatosabb szegletében születtem, az utcán. Anyámat szülei kivágták, amikor megtudták, hogy valami fegyverkovács kölyöktől vár gyereket. Nem akartak még egy éhes szájat etetni, így sem volt meg a napi betevőjük. Mondhatnám, hogy igazán megértem őket és a helyükben én is így tennék... de nem teszem. Ugyanis egyáltalán nem értem meg őket. A dolog ott kezdődik, hogy nekem gyerekem nem lenne a helyükben, nem hogy unokám. Vissza kellett volna fogniuk magukat az ágyban és máris nem lennék itt. Tehát szó szerint egy halom ürülékbe pottyantam bele születésemkor és ez már akkor rám nyomta bélyegét. Jó és rossz értelemben egyaránt.

A maroknyi taknyos közül, akik az utcán nevelkedtek, én voltam a legerősebb és a legrátermettebb az életre, persze csak hozzájuk képest. Egy gazdagabb városban én már a legalsó kategóriába lettem volna besorolva. Anyám látta rajtam, hogy valamit kezdhetne velem, hogy annyira nem vagyok életképtelen és noha ez mást örömmel töltene el, velem nem így volt. Ugyanis anyám csak azt a pár falat kenyeret látta fonnyadt kis kölykében, amiért eladhatta. Úgyhogy alig hétéves koromban egy szekéren kötöttem ki, ami Lothianba szállította a redlandi fegyvereket. Hosszú út volt, azt mondták, nem is fogom túlélni, annyira elgyengültem egyes útszakaszokon. De hatalmasat tévedtek. Valahogy mindig összeszedtem magam és folytattam velük az utat.

Lothianban sem éltem túl sokáig. Eleinte egy földműveléssel foglalkozó család fogadott be, hogy a végkimerülésig dolgoztassanak, vajmi kevés bér fejébe. Ez is pusztán az élelmet jelentette. Már-már az őrületig keresztények voltak, ha valamelyik sületlen imájukat nem tanultam meg, elvertek. Náluk nyolc évig éltem, aztán meguntam ezt a sivár életet. A sok, nehéz munkának köszönhetően megizmosodtam és megerősödtem, tizenöt évesen pedig már éreztem, hogy éppen ideje odébbállni. Azonban egyetlen dolog volt, amit már évekkel ezelőtt megfogadtam: hogy mindenki azt kapja tőlem, ami jár neki. Így, amikor elhatároztam, hogy otthagyom ezt az átokföldjét, más, meglehetősen embertelen küldetésre is vállalkoztam. Másoknak embertelen, nekem nem, és ez azóta is így van. A családnak három gyermeke volt, két taknyos fia és egy nálam alig fiatalabb, csinoska kis lánya. Akit szemrebbenés és mindenféle bűntudat nélkül erőszakoltam meg, mielőtt elmentem volna.

Ezek után Essexben telepedtem le. Eleinte lopásból éltem, mert más lehetőségem nem nagyon akadt. Kicsi voltam, sovány, és fürge, mint egy macska. Nagyon ritkán vettek észre és soha nem kaptak el. Néhány hónap alatt rendesen összeszedtem magam, egészségesebben festettem, már nem lógtak ki a bordáim, az arcom sem volt olyan beesett és azon kaptam magam, hogy a királyi udvar környékén lebzselek, lopott és piszkos, de drágább ruhákban. Lenyűgöztek a lovagok, még inkább a fegyvereik, de messze nem tetszett, ahogy harcoltak. Olyan lomhák és esetlenek voltak, mintha valami féleszű kődarabokat ütögetne egymáshoz. Szánalmasnak éreztem őket, és hamar elhatároztam, hogy akkor én is megtanulom forgatni a kardot, kétszer olyan jól, mint ezek a bárgyú disznók.

A szerencsecsillagom emelkedni látszott, amikor egy este teljesen ki tudtam fosztani egy ostoba, részeg öregember jól megpakolt szekerét. Ehhez meg kellett ölnöm szegény flótást, de amilyen piás volt, neki már úgyis mindegy volt, hogy én fojtom meg vagy egy tolvaj szúrja le reggel. Elvittem mindent, a lovat is, és egytől egyig megszabadultam a rajta lévő szerszámoktól, élelmiszertől, magától a szekértől és még az öreg herélttől is, ami húzta az igát. A kapott pénzből nem volt nehéz egy fiatal, még félig betöretlen lovat venni, annak szerszámokat, és egy kardot kovácsoltatni magamnak. Még a végén bordélyra is futotta. Mondanom sem kell, hogy odabent sikeresebb voltam, mint a karddal, amikor először vettem a kezembe. Nehezebb volt, mint számítottam rá és nagyon esetlenül emeltem fel. Nem volt, aki tanítson, nem volt, aki megmondja, hogyan használjam, hogyan fogjam vagy egyáltalán hogyan álljak. Mindent magamtól kellett megtanulnom, teljesen egyedül álltam neki naphosszat gyakorolni és gakorolni, míg a végén a kard a karom részévé vált. Így is közel tíz évig tartott elsajátítani a kardforgatás minden csínját-bínját és a magam stílusára alakítani azt.

Néhány éve járok országról országra és városról városra. Ez a nekem való élet. Örömlányokkal, borral, vérrel és pénzzel megtoldva. Gyönyörű dolog fizetség fejében ölni.

Nem vagyok úr.

Nem vagyok lovag.

Egy senki vagyok.

De egy olyan senki, akivel jobb, ha vigyázol.

Mert ez a senki mindenhol ott van.

Ne árts nekem.

Ne tegyél ellenem.

Viseltess tiszelettel.

Akkor talán elfelejtem álmodban átszúrni a torkodat.

Ha nem így teszel, imádkozz ostoba isteneidhez.

Mert én bárhol megtalállak.

És boldogan veszem véred.

Fizess.

Én szolgálatodra leszek.

Soha ne merj elárulni.

Felejts is el.

Átlagos magasságú vagyok, vékony és izmos. Senki nem nézné ki belőlem, hogy tudok bánni a karddal, pláne azt nem, hogy a legtöbbjét gond nélkül lekapnám a lova hátáról. Nem is nagyon szoktam dicsekedni vele, nem örülök neki, ha valaki ismeri a képességeimet. Vörös hajam van és hideg tekintetű, világoskék szemeim, az arcomon pedig azért meglátszanak a sok éven át tartó nyomor és éhezés nyomai. Egy fiatal, szürke kancát lovagolok, ő, a kardom és szegényes páncélom kiteszi vagyonom nagy részét. A maradéka az életem.

Tom Hiddleston

Elfogadva!